At Vance: VII
írta garael | 2007.07.08.
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
Az At Vance-t annak idején talán legsikerültebb albumával, az Only Human-nel ismertem meg: a neoklasszikus ízekkel felvértezett dallamos heavy metal a maga csodapacsirtájával, Oliver Hartmann-nal rengeteg kellemes percet okozott, melyben ugyanúgy megfért a valódi klasszikusok interpretálása, mint a Rainbow I Surrender-ének zseniális feldolgozása. A csapat lelke a Blackmore-i allűrökkel rendelkező Olaf Lenk nem véletlenül dolgozta fel éppen ezt a számot át: gitárjátéka - no, és csapatvezetési módszerei - igencsak emlékeztetnek a nagy példaképre. A remek album után gyorsan beszereztem korábbi munkáikat is, ám azokról inkább csak a fantasztikus ABBA feldolgozások jöttek be - kíváncsi lettem volna, ha a Megasztárban egy ilyen hang énekelte volna a metalban tunkolt ABBA alapú riffeket- , az Only Human zseniális dallamait szerintem még megközelíteni sem sikerült , s a kiváló énekhang ellenére is inkább rutinmunkának tűntek, mintsem kiemelkedő alkotásnak. Oliver Hartmann távozásával sikerült egy újabb "nagyágyút", Mats Leven-t megnyerni a projectnek, a vele készült Evil In You ha nem is érte el, ám sikeresen megközelítette elődje színvonalát, a következő, Chained album azonban (joggal) névtelenül süllyedt el a metal tengervízében, hogy vele együtt Leven is távozzon (Timur) Lenk hordájából. Kérem, itt fegyelem van! Nem tudom, hogy az ex Velvet Viper gitáros hogyan építi a kapcsolatait, ám minden főnöki allűrje ellenére ismét remek énekest sikerült megnyerni az újabb lemeznek, a Treasure Land-ből érkező Rick Altzi személyében. Altzi tökéletesen képes Levent pótolni: egyrészt hangja igencsak hasonlít a svéd torokéra, másrészt dallamtémáival sem kell szégyent vallania, melyek a stílusra jelemző érzékenységgel terülnek rá a virga gitár alapokra. Az új album természetesen követi elődjei irányvonalát: neoklasszikus gitárszólókkal megtűzdelt heavy metal, annak minden kellékével és sablonjával. Nincs itt semmi, amit ne hallottunk volna már más albumokon, ám a megszokott ízeket ezúttal sikerült ízlésesen tálalni. A VII dallamtémáiban mindenképpen erősebb, mint a Chained volt, s bár a riffekben és a szólókban nem tapasztaltam sok változást - a Malmsteen -i, Rainbow-i jelleg most is ugyanúgy megbújik bennük -, az olyan nóták, mint a gyors Cold As Ice, a kemény Shine, vagy a jól sikerült ballada, a Lost In Your Love az Evil In You szintjére hozzák az albumot. Feldolgozás ezúttal nem készült - én el bírtam volna viselni egy újabb ABBA fröccsöt - , ám szerencsére a nóták vannak olyan erősek, hogy meg tudjanak állni a saját lábukon is.
Legutóbbi hozzászólások