Turilli / Lione Rhapsody: Zero Gravity

írta TAZ | 2019.08.13.

Megjelenés: 2019

 

 

Kiadó: Nuclear Blast

Weblap: https://tlrhapsody.com/

Stílus: szimfonikus metal

Származás: nemzetközi

 

Zenészek
Luca Turilli – gitár, billentyűs hangszerek, zongora, szimfonikus zenekari hangszerelés Fabio Lione – ének Dominique Leurquin – gitár Patrice Guers – basszusgitár Alex Holzwarth – dobok Elize Ryd – ének (2. szám) Mark Basile – ének (9. szám) Emilie Ragni – vokál (1, 2, 3, 7, 8, 10. szám) Simone Mularoni – gitár (ritmusgitár, szóló: 4. és 9. szám) Zero Gravity Choir: Mark Basile, Alessandro Conti, Emilie Ragni Sascha Paeth – basszusgitár (11. szám) Joost van den Broek – billentyűs hangszrek (11. szám) Arne Wiegand – gitár, mandolin, zongora (11. szám)
Dalcímek
01. Phoenix Rising 02. D.N.A. (Demon And Angel) 03. Zero Gravity 04. Fast Radio Burst 05. Decoding The Multiverse 06. Origins 07. Multidimensional 08. Amata Immortale 09. I Am 10. Arcanum (Da Vinci's Enigma)
Értékelés

A Rhapsody rajongói igazán kivételes helyzetben vannak, mivel lassan megszámlálni is nehéz, hogy hányadik féle Rhapsody jött létre Luca Turilli és Fabio Lione reunionjának köszönhetően. Ugye volt az anyabanda, a Rhapsody, mely később nevet változtatott Rhapsody Of Fire-re, és jelenleg Alex Staropoli vezetésével, valamint új énekessel működik, de közben ne feledjük, hogy volt egy Turilli-féle Rhapsody is, nemrég pedig a Rhapsody-éveket búcsúztatta Turilli és Lione egy nagy világkörüli turnén, aminek nálunk is volt megállója. (És akkor itt jegyezném meg, hogy Fabio Lione és Alessandro Conti jegyez egy közös albumot is, csak hogy még bonyolultabb legyen a kép.) A közös munka olyan jól sikerült, hogy a láthatóan a metalvilágban helyét nem találó Fabio (az Angra nekem mindig is kakukktojás volt, Fabióval meg valamiért még furább, az Eternal Idol meg inkább volt egy érdekes kitérő, mint állandó zenekar) újra összeállt Turillivel és létrehozták a Turilli / Lione Rhapsodyt.  Persze nem ennyire egyszerű a képlet, ugyanis a turnéval tényleg végleg pontot akartak tenni a sztori végére, azonban a lemezcég és a promóterek azt javasolták a metalt hanyagolni készülő Lucának, hogy most kell csak igazán ütni a vasat, úgyhogy ne hagyják abba. Ennek köszönhető az is, hogy a csapat nem Zero Gravity néven indult útjára, hiszen a mai zenei piacot nézve ez felért volna egy öngóllal, így maradtak a Rhapsody brand megtartásánál, amin újból csavartak egy kicsit.

A felállásban kizárólag olyan zenészeket találunk, akiknek volt köze a két főkolomposhoz a Rhapsody szerteágazó útján, így a gitárt megint Dominique Leurquin kezeli, a basszusgitárnál Patrice Guerst köszönthetjük, a dobos pedig Alex Holzwarth. A zenei agy természetesen Luca Turilli, aki azt a vonalat viszi tovább, amit az Alesandro Contival felálló Luca Turilli’s Rhapsody-ban hallhattunk, a végeredmény azonban jobban táplálkozik a klasszikus zenéből és sokkal modernebb, mint a LTR két albuma. Bár nem nagyon reklámozták a promóció alatt, de mindenképpen érdekesség, hogy Turilli a lemezen egy hangot sem penget gitárján, a ritmusgitárokat a lemez producere, Simone Mularoni, a DGM bárdistája karistolta fel (hallatszódik is stílusa a riffeken, hiába Luca írta azokat), míg a szólókat Dominique tekeri a korongon. Luca emiatt nagyobb teret engedett a szimfonikus megszólalásnak és a zongorának, ami gyakorlatilag az összes dalban előkerül és mozgat fontos szálakat. Egyébként Luca nem rejti véka alá, hogy mostanában sokkal többet zongorázik, sőt a banda koncertjein azt tervezi, hogy zenei pályafutása során először billentyűn is játszani fog, ami jó hír azoknak, akik kifogásolják, hogy általában samplerről megy a billentyűs alap a bulikon.

A második – és egyben utolsó – Luca Turilli’s Rhapsody-album kapcsán sem titkoltam, hogy nekem ez a zenei vonal nagyon tetszik, és bizony ezúttal sem mondhatok mást, csak annyit, hogy lenyűgöző a végeredmény, a 21. században így kell szólnia a szimfonikus power metalnak, ahogy azt itt Luca megálmodta. Sokadik hallgatás után is rengeteg újdonságot találni a dalokban, legyen az egy kevéske akusztikus gitár, egy ellenszólam a vokálban, egy elektronikus hangszínnel művelt trükk vagy egy riff, ami első hallgatásra megbújt a sokrétű zenei szövet mögött. Az album nem konceptlemez, azonban egy erős szál köti össze a tételeket, nevezetesen a spirituális és a materiális világ különböző aspektusokból való bemutatása. Tulajdonképpen ez az, ami a lemezborítón és az első kislemezes dalban, a Phoenix Risingban is megelevenedik. A dal a lemez húzótétele egy kicsit idegen refrénnel, viszont az elején található modern hangvétel remekül keveredik a szólók előtti meditatív kiállással, amire találhattunk példát már Turilli előző lemezein is. Ami újdonság, az a fentebb is említett erőteljes zongorás jelenlét, a modern hangzás, ami a mélyebbre hangolt gitárokat sem hanyagolja, valamint a Queen-hatás, mely ad egyfajta rockopera jelleget a lemeznek itt-ott. Ez sem véletlen, ugyanis Fabio és Luca szeretett volna egy Queen-projektet összehozni, ami végül nem valósult meg, de néhány ötletüket át tudták ültetni ebbe az albumba.

A vendégek listája egészen hosszú ezúttal is. Feltűnik Alessandro Conti a háttérben, mint vokalista, de itt van a sokat foglalkoztatott Elize Ryd is, akit az album egyik legmodernebb tételében, a D.N.A.-ben hallhatjuk. Ha már DGM-kötődés, akkor nem maradhatott ki Mark Basile sem, aki az I Amben kapott főszerepet, de a Zero Gravity kórus tagja is Conti és Emilie Ragni mellett.

Nem gondoltam, hogy sikerül felülmúlni azt, amit előző zenekarával bemutatott Luca Turilli, de sikerült, és a ’Zero Gravity’ mindenképpen egy olyan hallgatnivaló, amit érdemes sokat pörgetni, hogy felfedje minden apró részletét.

Pontszám: 9.5

Legutóbbi hozzászólások