A sikolyok királya és a Bálnavadászok szerencséje: FEZEN zárónap – Székesfehérvár, 2019. 07. 27.

írta Hard Rock Magazin | 2019.08.04.

A FEZEN fesztivált 2008-ban fedeztem fel magamnak. Akkor még rendkívül baráti áron lehetett hozzájutni a belépőhöz. Ha jól emlékszem – már akkor is nevetséges – 2500 forintért váltottam napijegyet. Azóta majdnem minden évben visszatérek, mert mindig van valami kuriózum banda, akik nem járnak minden évben kétszer az országban, mint a Sabaton vagy mostanában a Beast in Black. Általában a szervezők ki is tesznek magukért ezen a téren, és a lehető legjobb neveket csábítják el a fesztiválra. Ilyen volt például a Helloween ’Pumpkins United’ turnéja, a Judas Priest, a Black Label Society, Alice Cooper, vagy korábban a Katatonia, az Anathema vagy akár a Deep Purple. Mondjuk idén nem sikerült levadászniuk igazán nagy halat, de a Queensrÿche neve felcsigázott annyira, hogy nyakamba vegyem a lábam, legalább az utolsó napra.

 

 

Nem kezdődött túl jól számomra a fesztivál zárónapja. Direkt egy kora délutáni érkezést lőttünk be, hogy le ne maradjunk a Firewind koncertjéről, de megérkezésünkkor szembesültünk vele, hogy egy sajnálatos közúti baleset miatt a koncert késő estére tolódott. Persze ez még mindig jobb, mintha elmaradt volna, mint a Cradle of Filth vagy az Ignite műsora. Mivel a COF napján nem voltam kint, így az nem érintett fájdalmasan, de az Ignite-ot szerettem volna megnézni, mert még eddig sajnos elkerültük egymást. Sebaj, legközelebb remélhetőleg összejön!

Mivel Gus G. és bandája váratott magára, így volt egy szabad pár óránk céltalanul bolyongani a fesztivál területén, elfogyasztani egy gyógysört és turkálni kicsit a merch sátorban. Az első produkció, amit szemügyre vettem, az újra összeállt Bill és Hobo koncertje volt. Meglehetősen sokakat érdekelt az újra együtt mutatkozó két veterán produkciója, akik természetesen meg is adták a népnek, amire számított. Igazi klasszikusokkal telepakolt 75 percet hallhattunk tőlük. Két-három dalonként váltotta egymást a Király és az „udvari bolond” (ahogy maga Hobo fogalmazott). Természetesen volt Rossz vér, Kopasz kutya, Hey Joe, Hosszúlábú asszony, stb.

A színpadon Deák Bill Gyula jelenlegi kísérő zenészeit láthattuk. Nem először láttam ezt a felállást. Nagy Dénes játékára nem igazán találom a szavakat. Egyszerűen olyan érzéssel és hangulattal tudja megtölteni ezeket az örökérvényű dalokat, hogy az ember kezén feláll a szőr. Élmény volt hallgatni minden húrrezdülését.

Sajnos a végét nem tudtam megvárni, mert el kellett foglalnom a helyem a Rockmaraton XXX sátrában, ahol érkezésemkor már a Queensrÿche hangolt. Nagyon szeretem a munkásságukat. Szerintem nagyon jót tett a zenekarnak, hogy elváltak útjaik Geoff Tate-től. Számomra az utolsó emlékezetes közös produktumuk a ’Promised Land’ volt. Persze az ’American Soldier’ és az ’Operation: Mindcrime II’ albumok hallgathatóak, de a minőség nagyban elmarad mindentől, amit a ’Promise Land’ előtt csináltak.

Véleményem szerint Todd La Torre érkezése óta új időszámítás kezdődött. A legjobb választás volt Geoff helyére. A hangja bár valóban a fiatalkori Tate-et idézi, nem akar kópia lenni, de kellő hitelességgel tudja előadni a mester dalait. A vele megjelent három lemez mind magas minőséget képvisel, nyugodtan odatehető a korai klasszikusok mellé, még ha azok szintjét nem is éri el maradéktalanul. Az idén februárban megjelent ’The Verdict’ lemezről négy dal is felcsendült, amely szépen mutatja, hogy a vele készült dalok a program klasszikusai közzé szépen beépültek, és nincs kellemetlen érzés, amikor ezek szólalnak meg, hanem szépen hozzák az ívét a koncertnek.

A Blood Of The Levant erős kezdés volt, amit sikerült megfejelni az I Am I klasszikussal, ami egy igazi meglepetés volt számomra. Meg is őrült tőle a közönség rendesen. Ahogy az ezt követő NM 156 is a ritkán játszott dalok sorát erősíti. A Condition Hüman címadó tételénél megállt a levegő. Most döbbentem rá igazán, hogy mekkora súlya van a dalnak. Itt már az elején kósza hangzás is kezdett helyreállni és élvezhető mértékűre állt be a hangszerek aránya. A Queen Of The Reichnál Todd megmutathatta, hogy a sikolyok mestere is. A nyolcvanas években jó eséllyel az első ligában „focizott volna” ezekkel a képességekkel! Őrület a srác, ezt a dalt így már Geoff sem tudná előadni.

A nagy ajándékot a Silent Lucidity dallamai jelentették. Ha csak ezt az egy dalt játszották volna, akkor is elégedetten tértem volna haza, pedig az igazi csemegék még csak ezután jöttek: a Screaming In Digital, Take Hold Of The Flame, Eyes Of The Stranger koronázta meg igazán a koncertet, amit a visszatérésnél még tudtak fokozni a Light Years – Jet City WomanEmpire hármassal. Todd rendkívül közvetlen és kommunikatív frontember volt végig. Mindenféle allűr nélkül vezényelte le bált. Valószínűleg egy végtelenül egyszerű srác lehet a színpadon kívül is. Sugárzott róla, hogy mennyire élvezi ezeket a dalokat, és hogy mekkora megtiszteltetés neki ebben a bandában játszani.

Egy jól felépített, remek hangulatú koncertnek lehettek fültanúi, akik a sátorban töltötték ezt a röpke másfél órát. Hevesen lehetne vitatkozni azzal, hogy ez már csak egy tribute, mert csak két alapító tag van benne, amióta Scott Rockenfield is szabadságra vonult (aki helyére Casey Grillo érkezett a Kamelotból), de akkor amit Geoff csinál, az mi? Na, az a valódi hakni! Itt az aktuális Queensrÿche-ot láthattuk, akik élvezték, amit csinálnak és oda is tették magukat.

Főleg Todd, akinek már nem kell bizonygatnia, hogy érdemes erre a posztra, mert azt már korábban megtette azzal, hogy visszahozta az életbe a bandát. Meggyőződésem, hogy aki a sátorban volt, mindenki elégedetten távozott, és még sokáig nem fogja elfelejteni ezt a koncertet.

Blood Of The Levant / I Am I / NM 156 / Man The Machine / Walk In The Shadows / Condition Hüman / Queen Of The Reich / Silent Lucidity / Propaganda Fashion / Screaming In Digital / Take Hold Of The Flame / Eyes Of A Stranger /// Light Years / Jet City Woman / Empire

Az eredeti terv szerint a Karthago koncertjéből néztem volna meg a hátralévő néhány percet, ami nagyon rövidre sikeredett, mert egy irtózatos zivatarral kísért porfelhő nagy iramban közeledett kelet felől, így jobbnak láttam letérni apáink útjáról és visszatérni a sátorba. Itt épp a Bálnavadászok készültek agyoncsapni a népet. Talán nem nagy bátorság kijelenteni, hogy a szombati nap nyertese a Moby Dick lett, mivel az ítéletidőtől menekülve csordulásig telt a sátor a műsorukra, amit nagyon keményen meg is háláltak az egybegyűlteknek. Mivel a Firewind beékelődése megzavarta az időbeosztást, így egy rövidebb, de szerintem velősebb műsort kaptunk tőlük. Meg kell mondjam, hogy a nemrégiben megjelent ’Terápia’ lemez nem igazán nyűgözött le. Nem mondom, hogy rossz, csak nekem hiányérzetem van a hallgatása közben. Hiányzik belőle a tűz, a düh. Ezen két összetevő nélkül pedig nem nagyon tudok elképzelni jó thrash metal lemezt. Ez a koncert viszont nem a ’Terápiá’-ról szólt elsősorban, bár nekem felért egy valódi terápiával az emlékezetes ’best of’ program miatt.

Gyermeki lázadással vetettem magam a dühöngőbe a legnagyobb Moby Dick slágereket üvöltve! Mennyből az angyal, Ugass kutya, Gazember, Beteg a Föld, Ilyen ez a század, Körhinta és hasonló finomságok, amellyel a legendás korszakukat idézték meg. A színpadról nem hiányzott a düh és az energia. Göbl Gábor kisebb tornaórát tartott, többszörösen bemozogta a színpadot a többiek helyett is.

A fesztivál meglepetése voltak számomra, újra rajongójuk lettem. Megígérték, hogy az októberi lemezbemutatón egy jóval hosszabb, de hasonlóan lendületes koncerttel kárpótolnak mindenkit a mostani rövidítés miatt. Érdemes lesz elmenni oda is!

Intro / Mennyből az angyal / Ámen / Okos világ / Na, mi van? / Durván akár a vulkán / Ugass kutya! / Beteg a Föld / Ilyen ez a század / Körhinta / Legyél jó / Prometheus / Gazember / Keresztes vitéz

A bálnák után következett a Firewind. Sokat várattak magukra, de valószínűleg a késés miatt ők is extra nézőszámot zsebeltek be, mivel az eső kint még mindig szakadt. Aki ott volt 2017-ben vagy 2018-ban a Hajón, annak nem okoztak túl nagy meglepetést a műsorral. Henning Basse most elég jó formában volt, bár a magasai már jócskán megkoptak a Metaliumos időkhöz képest. Nekem mondjuk pont tetszik a mostani öblösebb, férfiasabb énekhangja, és itt a zenei alap sem igazán kívánja meg az őrült sikolyokat.

Gus G. picit talán feszültebb volt a megszokottnál, de ezt betudtam a kalamajkának, ami a hátuk mögött volt a délután folyamán. Egyébként szimpatikus srácnak tartom, aki nagyon tehetséges. Ha egy évtizeddel hamarabb születik, akkor talán megkapta volna azt az elismerést, ami valóban járna neki a kvalitásai alapján. Bár azért lássuk be, nem panaszkodhat, nem volt vele szűkmarkú a görög metalisten: volt egy pár jó éve Ozzy mellett, ami biztosan nem múlt el nyomtalanul.

A görögök hozták tehát a tőlük megszokott színvonalat, de attól egy picivel sem többet. Bob Katsionis billentyűs sem gitározott most, pedig igazi show-elem, amikor egyszerre gitározik és billentyűzik. Jókat tudnak mókázni Gusszal a színpadon általában.

A legnagyobb ovációt a Maniac feldolgozása váltotta most ki, ami nem meglepő, mert azt biztosan ismerte mindenki, még az is, aki az időjárás miatt ragadt a sátorban és még életében nem hallott a zenekarról. Összességében egyben volt, rendben volt a hangzás és a zenekar is, csak a várt katarzis maradt el, de az is lehet, hogy ekkorra már csak túl fáradt voltam.

Ode to Leonidas / We Defy / Head Up High / Few Against Many / World of Fire / The Fire and the Fury / Hands of Time / Mercenary Man / I Am the Anger / Maniac / Falling to Pieces

Sajnos az Ignite programját elmosta az eső, így az egybefüggő sártengeren keresztül menekülőre fogtuk, és megpróbáltuk a lehető legtisztább formában és a legszilárdabb talajon megközelíteni az autónkat. Hullafáradtan, de fülig érő vigyorral hagytam el a helyszínt, amit valószínűleg jövőre is meglátogatok majd.   

 

Szerző: Losonczi Péter
Fotók: Török Hajni, Moby Dick
Videó: Szabó Sándor

Legutóbbi hozzászólások