Gitárpárbaj III: Staféta

írta CsiGabiGa | 2018.12.23.

Megjelenés: 2018

 

 

Kiadó: GrundRecords

Weblap: https://www.facebook.com/grundrecords/

Stílus: instrumentális

Származás: Magyarország

 

Zenészek

Felkai Miklós – gitár
Karácsony János – gitár
Alapi István – gitár
Somogyi Remig – gitár
Fehér Ádám – gitár
Kézdy Luca – hegedű

Horváth András – billentyűs
Pethő Gábor – basszusgitár
Móré Attila – dob

Dalcímek

01. My Generation
02. Voodoo Chile
03. Parisienne Walkways
04. Love Takes Money
05. F.F. Blues
06. Cabolo
07. I Don’t Need No Doctor
08. Country Twist
09. Lazy
10. Texas Flood
11. In The Street
12. Áldd meg a dalt
13. Nem jó!
14. Örömóda
15. Moby Dick

Értékelés

Van egy régi mondás: Ha rövid a karod, toldd meg egy lépéssel! Manapság ezt elferdítve használják: Ha rövid a karod, toldd meg egy szelfibottal! A mai magamutogató, közösségi oldalak által dominált világban jó volt egy olyan koncertet látni, ahol egy eredendően exhibicionista hangszer, az elektromos gitár képviselőinek közös koncertje nem a hivalkodásról szólt, hanem a zene szeretetéről és arról, hogy az eredeti mondás jelentésének megfelelően hány (ki több, ki kevesebb) lépésre jutottak a céljaik eléréséhez vezető úton.

A Gitárpárbaj egy bő 30 éves megmozdulás. Kár, hogy nem 32 éve folyamatosan létezik, mint Joe Satriani G3 produkciója – melyet egyébiránt csak 10 évvel a magyarok után talált ki, 1996-ban –, hanem csupán 16 évenként kiadva egy-egy lemezt mutat életjeleket. Az 1986-os 'Gitárpárbaj' azért is emlékezetes, mert ez volt szinte a legutolsó felvétele Bencsik Sándornak. (A Metal Companynek volt még egy kislemeze ugyanebben az évben, de a Szép társaság című dal mellett annak A oldalán is az itt elhangzott Dongó-feldolgozás szerepelt.) Az egész kitalálója, fő szervezője egyébként Felkai Miklós volt, akit már akkoriban is nagyon szerettem, Michael Schenker iránti rajongását nemcsak a Flying V gitáron muzsikálással fejezte ki, de az akkori koncert nyitószáma sem volt más, mint egy instrumentális alapmű kedvenc germánomtól, az Into The Arena. (És az ott bemutatott Fülbevaló című Felkai-szerzeményről is egy másik Schenker-dal, a Bijou Pleasurette jutott eszembe.) 2002-ben volt a második összecsapás, ezen már Alapi István és Karácsony János is közreműködött. Itt még Alapi volt a „fiatal csikó” a csapatban. És most (pontosabban egy éve, 2017. november 19-én, amikor a felvétel készült) itt a harmadik rész 'Staféta' alcímmel, a szervezők szerint azért, mert itt az ideje, hogy az idősebb generáció átadja helyét a fiatalabbaknak, akiket a 19 éves Somogyi Remig és a 12 éves Fehér Ádám képvisel, valamint Kézdy Luca, akinek ugye nem illik firtatni a korát. Nekem az egészről egy öregfiúk - utánpótlás focimeccs jutott eszembe.

Bejönnek a játékosok. A megszokott 11 helyett itt csak hatan vannak a pályán, de nem azért, mert kispályások. Felkai magabiztosan ragadja magához a mikrofont, bemutatva a többieket. És elkezdődik! My Generation. Szinte szimbolikus a kezdőrúgás. Felkai kezd Fehér Ádámmal. A legöregebb a legfiatalabbal. Most akkor kinek a generációjáról szól ez az örökérvényű dal? Remig fényesen ragyog (Gary Moore pólójában), Alapi brillírozik, Kézdy Luca is besegít hegedűn, Karácsony pedig kétnyakún nyomja (De minek! Az egyik csak dísznek van ott.) Egy nagy G3-ráadás feelingje van az egésznek. Pedig ez még csak a nyitány, a középkezdés.

Fehér Ádám Jimi Hendrix cipőjébe bújt: Voodoo Chile. Látszik a tehetség, ügyesen cselezi ki a húrokat, melyek igyekeznek ellenállni neki, de még kiforratlan. (Ő is Gary Moore pólóban van. Talán a LOTS Music szponzorálta a két fiatalt?) És persze a színpadi jelenlétet is tanulnia kell még. Somogyi Remig a Gary Moore Emlékesteken edzett erre a meccsre a Parisienne Walkwaysszel. Szinte hibátlanul hozza a nehéz fenyőfát (akarom mondani: a nem könnyű örökzöldet). A 2015-ös Gary Moore Emlékesten még neki is bíráltam az önbizalomhiányos megjelenését („Fiatalon, kicsit talán megszeppenve, a kigombolt ingében és zakójában olyan volt, mint Nemecsek, akivel éppen most közölték, hogy csupa kisbetűvel írják be a nevét a gittegylet jegyzőkönyvébe. Aztán megszólalt kezében a gitár, a pupillák kitágultak, a protézisek a hajópadlón landoltak és a feje felett megjelent egy képzeletbeli neonfelirat: SOMOGYI REMIG. Így, csupa nagybetűvel. Őstehetség a fiú és ha „magára szedne” egy kis önbizalmat (és nem visszhangosítaná túl a gitárját), akkor valóban nagy gitáros válhatna belőle.”), két és fél évvel később, ezen a koncerten már annyira rutinos, hogy amikor nem sikerül az a bizonyos kitartott hang a dal végén, egy laza felfutással nekimegy másodszor is, és megcsinálja.

Love Takes Money. Alapi saját szerzeménye, leánykori nevén (a 'niXfactor' albumon) Love Takes Money, Mister A. A disszonáns akkordokkal teli fúziós rocknóta kicsit meglepi a közönséget, de Alapi nem hagyja leülni a hangulatot: rengeteget mozog, gesztikulál játék közben, mintha csak egy EDDA-koncerten lenne. A labda máris Felkainál, aki az F.F. Blues elnevezésű cselét mutatja be. Beszéltem már a Felkai iránti rajongásomról. Ezért nem ismeretlen számomra az ő két instrumentális szólólemeze sem, melyeket az első 'Gitárpárbaj' után készített. Megvan bakeliten mindkettő. Az 1990-es 'Baby Jazz'-en szerepel az F.F. Blues, melyet most ugyan nem Flying V-n ad elő (idővel leszokott róla), de ugyanolyan érzéssel szól a saját magáról elnevezett blues (a nyolcvanas években F.F. Miki néven igazolt a Hungaropop kiadóhoz), és a schenkeresen dallamos refrénjével most is szép emlékeket ébreszt. Karácsony Jánosnál a passz, és vele még régebbre megyünk vissza az időben, James is megvillantja tehetségét egy LGT számára írt instrumentálisban: a Cabolo még az 1980-ban született és a 'Loksi' albumon landolt. Mindig volt egy progresszív a sok rockgitáros között, 1986-ban Varga János az Eastből, 2002-ben már Karácsony James képviselte ezt a vonalat. Akkor is lőtt egy Cabolót, most is bemutatja Alapi asszisztálásával, aki az akusztikus gitárkíséretet torzítatlan elektromos gitárján játssza, ezzel adva egyedi ízt, sokkal rockosabb színezetet az előadásnak.

Azt nem gondoltam, hogy a győztes gólt az a törékeny lány rúgja be! Luca nemcsak széplik a sok fiú között, de lepipálja (na nem úgy!) a sok gitáros férfiembert. Bizony, Kézdy Luca és az ő elektromos hegedűje lett az este főhőse, melyet az I Don’t Need No Doctorban eleinte kézzel penget, így csikarva ki belőle olyan hangokat, mintha egy fretless elektromos gitáron szólózna valaki. (Erre a dalra egyébként Pethő Gábor is fretless bassra cserélte addigi hangszerét.) Alapi veszi át egy percre a szóló szerepét, majd Luca vonóval folytatja, immár Deseő Csabát idézve játékával, mígnem egy nagy párbajba torkollik a nagyloboncú gitáros és a rövidhajú hegedűművész produkciója. A tízpercesre duzzadt dalt nézve kristályosodott ki bennem véglegesen, hogy mennyire jó dolog volt ezt a koncertet nemcsak CD-n kiadni.

Duane Eddy Country Twistje egy kicsit megint másfajta élményt hoz: két akusztikus (egy hat- és egy tizenkéthúros) és egy elektromos gitár triója a három főhőssel, minden egyéb kíséret nélkül is megmozgatja a lábakat. Hárman passzolgatják egymás közt a szóló lehetőségét, Alapi a torzítatlan elektromos gitárjával itt bizony alulmarad a másik kettővel szemben. A Lazyre viszont visszatér a teljes háttérzenekar, a Deep Purple klasszikusát a(z akkor) 30 éve elhunyt Bencsik Samunak ajánlják. Itt főszerephez jut Horváth András billentyűs is, és már Alapi sem spórol a lefogott hangokkal, Karácsony kezében viszont már másodszor van csak dísznek a kétnyakú gitár: hozzá sem nyúl a felső, tizenkéthúros nyakhoz. Nem volt nehéz instrumentálist csinálni a Lazyből, ahogy a korábbi Parisienne Walkwaysből sem: eredetileg sem volt túl hosszú énekes betétjük.

A „nagy öregek” után a fiataloké a terep, akik nemcsak tudják, ki az az SRV, de jól is nyomják a Texas Floodot. Remig soundja és a technikája is jobb, de megvan a potenciál Fehér Ádámban is, és neki még bőven van ideje levetni a tojáshéjat. Az In The Street Felkai 2015-ös '+40 -40' lemezéről került a műsorba, nem csoda, ha ő viszi benne a prímet, James csak próbálja követni, de lehetetlen, Felkai van helyzetben és ki is használja. Karácsony viszont szépíthet az Áldd meg a dalt című (szintén a 'Loksi-ról való) saját szerzeményével, itt övé a hazai pálya előnye, be is lövi. Alapi besegít, két ikergitár szóló között egy-egy hosszabb önálló betétet is kapnak, Alapi is lubickol, szólólemezei kapcsán otthon van az ilyen disszonáns harmóniák közt, de úgy érzem, visszafogja magát, hagyja nyerni Jamest. A „körmérkőzés” harmadik menetében Felkai és Alapi jammelnek a Nem jó című Felkai-kompozícióra. Nem is rossz! Alapiból újra előbújik a rockgitáros, de nekem Felkai játéka jobban bejön. Flying V nélkül is schenkeres. A wah pedált is tapossa rendesen, mint focista az ellenfél lábszárát. Mintha egy mini Rock Bottomot akarna varázsolni a dalból. Ennek ellenére Alapi is nagyon ott van, egyezzünk ki döntetlenben! A CD-ről sajnos lemaradt ez a dal a hanghordozó időkorlátai miatt, pedig az este egyik fénypontja volt. A mérkőzés utolsó pillanataiban Somogyi Remig visz be győztes találatot, az Örömódában Gary Moore pólójához méltó dallamos, ugyanakkor technikás szólójával utasítja maga mögé a nagy öregeket.

A hosszabbításban (ráadás) Moby Dicket kergetik a gitárnyakon és végre a háttérmunkások – vagy ahogy Felkai mondta: párbajsegédek – is megvillanhatnak pár pillanatra. Felkai szerint 15 év múlva újra találkozunk, bár addigra szerintem a hamut is mamunak mondja, de legfeljebb majd a fiatalok veszik át a stafétát a konferálásban is.

Pontszám: 8

Legutóbbi hozzászólások