Cage: Hell Destroyer
írta Tomka | 2007.06.14.
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
A Judas Priest kultikus Painkillere a kedvenc lemezed? Szeretnéd hallgatni modern, amerikai köntösben a revolúcióról szóló rappelés helyett? Mindezek mellett még kéjes örömet érzel, miközben hangjuk alapján kétes nemi identitású egyedek hererepesztő sikolyaikkal kényeztetik hallójáratodat? Akkor most bizonyára egy orbitális muzikális orgazmusban lesz részed a pokolpusztító pörölycsapásait hallgatva! A napjainkban még a csapból is folyó európai power metál tengerében elmerülve, amelyek egyre inkább a bugyinedvesítő kategória felé tendálnak, bizony jólesik néha a viking istenek erőközpontú, maszkulin világába időutazást tenni, és ennek a kornak a zenei manifesztációját hallgatni, még ha, mint például esetünkben, egy kis Antikrisztus történetben elevenedik is meg, hogy jó metálosok módjára a keresztényeket is provokáljuk egy kicsit. Bármilyen meglepő, de a heavy metált 21. századi kontextusában újradefiniáló metál harcosaink nem Németországból, vagy egyéb tradicionális "metál országból" jöttek, hogy térdre kényszerítsék a gyaur kutya, eltunyult népet, hanem a metál királyok szomszédságából, Kaliforniából. Szerencsére ők nem tartanak akkora csajozós-piálós szüneteket a lemezeik között, mint DeMaio mesterék, a relatív egészséges munkatempót (2-3 évenkénti lemez) pedig egy albumról albumra pozitív irányba mutató, javuló tendenciával tetézik be - mindig tudnak újabb ötleteket kihúzni a heavy metál feneketlen kútjából, még ha alapvetően nincs benne megszámlálhatatlanul sok komponens. Ha a 2003-as Darker Than Black-re a rajongók igencsak elismerő, elégedett bólogatása volt a reakció, akkor a Hell Destroyer-re az egyetlen adekvát válasz a nyakgörcsben feloldódó headbangolás lehet csak. A banda védjegye elsősorban - a meg nem alkuvó, tökös attitűd után természetesen - Sean Peck orgánuma, aki mellett Halford manapság bizony lehet, hogy impotensnek érezné magát, még ha a metál ördög a metál isten templomában is nőtt fel. Sean erőssége hihetetlen mértékű dinamizmusában, és hangjának bombasztikus, elsöprő erejében rejlik, mintha King Diamond sikításait kereszteznénk Eric Adams erőteljes, ám mégis dallamos énekével. A horror nagymesterét a bonusz szám címében nyíltan is megidézik: nem véletlenül, Sean bizony néha olyan sikolyokat produkál, hogy a nagy öreg még kifestés nélkül is elsápadna, ha hallaná, ráadásul az egész album alatt - ami bárminek, csak rövidnek nem mondható - végig hoz érdekfeszítő-fülrepesztő témákat. Mindehhez adódik még hozzá a gatyaszaggató, kíméletlen zene, amely alapvetően a felvezetőben említett Painkiller lemezt, annak is leginkább a címadó számát idézi meg mind hangulatában, mind technikailag, néhol Manowar reminiszcenciákkal kiegészítve. Ám mindezt szigorúan amerikai tálalásban valósítják meg: a Cage power metál világára erős hatással lehettek a thrash bandák is, ugyanis néhol a riffek terén, illetve tempóban rokonságot mutatnak a stílussal - enyhén szaggatott riffek, középtempós headbang. A hangzás, ahogy egy igazán true albumhoz illik, koszos, dögös, mocskos - csak ahogy a sört szeretjük. Talán kevésbé "éles", mint az előző lemez, ám ezt ezúttal a pozitívumok sorába írhatjuk: ki akar sterilizált Antikrisztusról hallgatni herekoccantó sikolyokkal megtűzdelt nagybetűs Heavy Metált? Feltétlenül meg kell említeni még a banda másik sarkkövét, a gitáros duót (Dave Garcia és Anthony Wayne McGinnis), akik ezúttal is igazán kitesznek magukért: szállítják a jobbnál jobb, intenzív riffeket. Ugyanis az album egyetlen hátránya, hogy egyszerűen túl hosszú: 78 perc mindenféle pusztításból megárt, nemhogy egy ilyen intenzívből. A számok néha indokolatlanul elnyújtottak, így a gyilkos riffek is repetitívvé válnak egy idő után, ám ezt a nagyzolási mániát igazán elnézhetjük a srácoknak. A Cage-t is elkapta a heroizáló-szövegelő hullám, kénytelenek vagyunk rövid intermezzokat meghallgatni Mr. Antikrisztus történetéről, ám ezek meglepő módon néha jól is sülnek el, és segítenek a hangulat megteremtésében, mint például a The Circle of Light esetében. Ráadásul ezek még egy kis "kikapcsolódási" lehetőséget is nyújtanak az őrült zakatolás közben, balladát, vagy lassabb számot ugyanis itt nagyítóval sem lehet találni, de ez végül is érthető: miért is énekelnének szerelemről, amikor itt az apokalipszis. Meg különben is, abban nem lehetne sikítani... Az első szám, a Hell Destroyer méltán pályázhat a legtökéletesebb nyitószám megtisztelő címkéjére, hiszen tipikuson olyan nóta, amely rögtön magával ránt a mélybe, hatása, mintha bunkósbottal vertek volna fejbe - a fülrepesztő sikoly, amellyel nyit, bizonyára még a viking harcosokat is menekülésre kényszerítené. A lemezen ezután sorjáznak a jobbnál jobban megírt számok, negatív felhangjuk mindössze annyi, hogy túlzottan hasonlítanak egymásra szerkezetileg, és így elég nehéz próba elé állítják az albumot egybe befogadni vágyó hallgatót. De az olyan jól megírt riffek, mint a Christhammer számban, a csordavokálos refrének, mint pl. a Rise of the Beastben, vagy a Fire and Metalban, vagy a Démonok légiójának hömpölygő áradata, és dühödt zúzása igyekszenek ezt feledtetni. (Még zárójelben mindenképpen meg kell jegyezni, hogy a maszterelést a kétszeres Grammy-díjas Gavin Lurssen (Guns n' Roses, Alice Cooper, Mötley Crüe, Motörhead, Rob Zombie) végezte.) When losers say it's over with, you know that it's a lie, the Gods made Heavy Metal and it's never gonna die!
Legutóbbi hozzászólások