The Ladder: Sacred
írta JLT | 2007.05.29.
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
A 2004-ben alakult The Ladder második lemezével jelentkezett idén áprilisban. A bandát az FM és Shadowman énekes Steve Overland és az ex-Ten gitáros Vinny Burns hozta össze, még 2004 elején, és még ebben az évben meg is jelent első nagylemezük, a Future Miracles. Burns csak amolyan hobbiként fogta fel ezt a zenekart, egy amolyan "super-group"-nak, ám a többiek ennél többet szerettek volna. Így Vinny-t egy osztrák gitáros Gerhard Pichler váltotta fel, aki Ted Poleyval dolgozott korábban. Habár nagyon tisztelem és szeretem Vinny Burns-t, azt mondom, nagyon jó csere volt. Pichler játéka a legnagyobb aor gitárosokat idézi, hallatszik rajta, hogy a Journey és a Toto zenéje határozta meg zenei pályafutását. Szólni kell még a dobos Pete Jupp-ról, aki a legendás Samson-ban is zenélt, nagyon jó dobos, precizitása és pontossága Deen Castronovo-t juttatja eszembe. Kiváló ritmusember, mindig óriási élmény hallgatni fantáziadús játékát, noha ez a lemez (mint a legtöbb aor album), nem a dobosokról szól, számomra nagyon nagy öröm volt hallani ezt a remek zenészt. A basszusgitárt egy másik már klasszikussá vált zenekar, a Wishbone Ash bőgőse, Bob Skeat kezeli. (Jelenleg is tagja a bandának.) Ő is kimagasló tehetségű zenész, rendkívül képzett muzsikus, nem véletlenül tagja a már említett legendának. Ezek után bátran mondhatom, hogy az egyik legjobb ritmusszekció a jelenlegi aor mezőnyben. Nem is csoda, hiszen ők már Vinny Burns zenekarában, a Burn Blue-ban, és a Wildlife-ban is zenéltek együtt, szóval volt idejük, sportnyelven szólva, összeszokni. Steve Overland hangja is megfelel az aor rock támasztotta követelményeknek. A feltétlenül szükséges dallamérzék, a lágy és fülbemászó melódiák eléneklésére szolgáló hangterjedelem, és az egyedi orgánum nála mind jelen van. Persze nem egy új Steve Perry vagy egy Stan Bush, de az Ő hangja is nagyon rendben van. Amolyan "hölgyek kedvence" hang, helyenként egy picit karcos, fátyolos, mégis kellemes, nála is érezni Perry mester hatását, hiába, Ő a legnagyobb ebben a műfajban. Szóval egy remek zenészgárda jött össze, ami akár garancia lehetne a sikerre. De hiába jönne össze a legjobb csapat, ha nem születnének jó dalok. Itt szerencsére a daloknál sincs probléma. Érzelmekkel, mély érzésekkel, pazar melódiákkal átszőtt nóták születtek. És ez talán a műfajnál a legfontosabb. Műfajilag talán a modern aor rock a legmegfelelőbb jelző erre az albumra. Remekül szól a lemez, minden hangszerből annyit hallani amennyi szükséges, egyik instrumentum sem hangos, tisztán szólnak a hangszerek, röviden tehát minden rendben van ezen a téren. Pichler játéka gyökeresen más, mint elődjéé volt, sokkal lágyabb, jobban illeszkedik ebbe a stílusba. Ha egy aor rock album hallgatása után nem születnek bennünk, hallgatókban jó és szép érzések, nem érnek minket pozitív hatások, nem kezdünk el valami szép élményre emlékezni, nos, akkor ott gond van. A szövegekben is hatalmas mennyiségben vannak jelen az érzelmek, csodás gondolatok érzelmekről, csalódásokról, útkeresésekről. Sokan ezek miatt a túláradó "feeling-ek" miatt leszólják az aor-t, amit nem értek, de ennek taglalásába most nem megyek bele. Pedig az érzelmeink miatt vagyunk emberek. Ahogy kedvenc filmemben, a Holt Költők Társaságában Robin Williams mondja: "szépség, romantika, szerelem, mind olyan dolgok, amikért érdemes élni..." - az aor rock ezeket az érzéseket hivatott előidézni, a zenekar ezzel az albumával ezt pedig maximálisan el tudta érni. A dalokról egy ilyen albumnál fölösleges lenne egyenként órákat regélni, a lemez összképe számomra ennél a műfajnál sokkal fontosabb. És ez a kép olyan szép, mint egy tavaszi tájat ábrázoló festmény. Élénk, fantasztikusan szép hangulatokkal teli, és teljesen magával ragadó. Számomra azonban meglepetés volt, hogy csak egy klasszikus ballada került az albumra. A Something To Believe In egy tipikusan romantikus filmbe illő alkotás, még az effektezett dob "sound" is illik bele. A Make A Wish-t lehetne a "balladisztikusabb" nóták közé sorolni, hiszen nagyon lassan, lágyan kezdődik, de a dal a közepe felé keményedik, de azért nem durvul, csak éppen annyival lesz erősebb, ami kimozdítja a balladák sorából. A Believe In Me pedig már-már pop rockba hajlik, erősen rádióbarát dal, de ez még belefér. Ami negatívum lehet, az szerintem a túl sok effekt. Egy nótában még elviselném, de itt többször jön elő a kelleténél. Lehet ez csak engem zavar, de én nagyon nem tolerálom ezeket. De ezen kívül nem tudok más negatívumot felhozni.
Legutóbbi hozzászólások