Machine Head: Catharsis

írta P.A. | 2018.02.01.

Megjelenés: 2018

 

 

Kiadó: Nuclear Blast

Weblap: https://www.machinehead1.com/

Stílus: nu / thrash / groove metal

Származás: USA

 

Zenészek

Robb Flynn – ének gitár
Phil Demmel – gitár, vokál
Jared MacEachern – basszusgitár, vokál
Dave McClain – dob

Dalcímek

01. Volatile
02. Catharsis
03. Beyond the Pale
04. California Bleeding
05. Triple Beam
06. Kaleidoscope
07. Bastards
08. Hope Begets Hope
09. Screaming at the Sun
10. Behind a Mask
11. Heavy Lies the Crown
12. Psychotic
13. Grind You Down
14. Razorblade Smile
15. Eulogy

Értékelés

Akik az utóbbi néhány hétben figyelemmel kísérték a rockzenei médiákat, azok láthatták, hogy mekkora port kavart Robb Flynn a Machine Head új lemezének promotálása során adott interjúkkal. A szokásos „eddigi legjobb albumunk”-tól a „most valami igazán különleges született”-en át az egészen elképesztő „ezzel az albummal a metal beszivároghat a mainstreambe” szövegekig magasztalta Robb az új művet, miközben az ízelítőnek kipakolt dalok finoman szólva sem ütötték meg azt a színvonalat, amit a zenekartól eddig megszokhattunk. Persze érthető a lelkesedés egy-egy friss dalcsokor megszületésekor, de hogy valaki egy 25 éves karrierrel a háta mögött nem látja, hogy a mainstream nem kíváncsi a metalra, sőt a metalnak nincs szüksége a mainstreamre, az teljesen érthetetlen számomra. Főleg annak a tükrében, hogy a Machine Head a '90-es évek végén már egyszer megpróbált felkapaszkodni egy akkor népszerű nu metal trendre a 'The Burning Red' és a 'Supercharger' korongokkal, amivel jól meg is égette magát. Mindezekkel együtt is egy zenei váltás hallhatóan ráfért már Flynnékre, hiszen a nagyszerű 'The Blackening' és 'Unto The Locust' albumokat követő 'Bloodstone & Diamonds' már a fáradtság és az ötlettelenség jeleit mutatta. A 'Catharsis' hoz egyfajta változást, de koránt sem olyat, amire a rajongók sóvárognak.

A korong egy pőre döngöléssel indul. A Volatile egy hatásos riffre és slipknotos hangulatra épül, és a maga egyszerűségében egy hibátlan nóta, amely vélhetően élőben fog a leginkább kibontakozni. A címadó dal mutatja meg először a lemez igazi arcát. Klisés nu metal riffelés és gyomorforgató melodrámától tocsogó refrén uralja ezt a több mint hatperces szerzeményt, és sajnos nagyjából ez a tendencia jellemzi a mű többi részét is, kevés kivétellel. A Beyond The Pale és a California Bleeding kettős ködös, kiforratlan útkeresése hamar unalmas szürke homályba vész. Míg a Triple Beammel visszatér az a rap-metal rémálom, ami a 'The Burning Red' albumot kísértette a korai mesterművek hangulatába belehabarodott zeneértőt. Noha Robb hip-hop rajongása és gyökerei ugyan nem számítanak újdonságnak – és nincs is semmi szégyellnivaló az ez irányú kísérletezéssel –, de az itt hallható próbálkozás a legnagyobb jóindulattal is csak középszerűnek nevezhető. Borzalmasan klisés történet erőltetett szavalása messze van a műfaj igazi krémjétől, talán jobb lett volna egy valódi rappert meginvitálni, hogy valami hitele is legyen a dolognak.

A Kaleidoscope kiszámíthatósága ellenére is az egyik legjobb dal a lemezen, és itt jelennek meg először olyan effektek, zajok, zörejek amiket az ezredfordulón a svéd melodikus death metal bandák használtak előszeretettel. A Bastards Flynn szerint egy folk dal, amit én inkább a Machine Head-életmű mélypontjaként jellemeznék. Arcpirítóan demagóg szövegével és szégyenteljes hangszerelésével ez a dal egy Tenacious D-lemez bónuszaként sem állná meg a helyét, nem mintha Jack Blackék írtak volna valaha hasonlóan gyenge dalt. Ezt a gyalázatot követően a Machine Head végre megmutatja, hogy bizony tud még jó dalokat is írni. A Hope Begets Hope és a Screaming At The Sun is remek szerzemények. Végre eltűnnek az erőltett érzelgős refrének, előtérbe kerülnek a súlyos riffek és Robb is úgy üvölt, mint régen, amikor még valós problémák okozta frusztráció fűtötte dalait. Sajnos pezsgőbontásra nincs okunk, hiszen nem tart sokáig ez a fellángolás. A Behind A Mask unalmas ballada, melyet a jól kivitelezett flamenco szóló miatt érdemes csak végighallgatni és „ha már van egy lassú dal, akkor kell egy epikus, hosszú nóta is”  – tartja a heavy metal klisék nagykönyve –, így megszületett a Heavy Lies The Crown, ami ugyan a jobb dalok közé sorolható, de az igazat megvallva, írt már ennél eseménydúsabb nótát is Flynn mester.

Ha ezen a ponton vége lenne a lemeznek, akkor is azt mondanám, hogy túl hosszú, de itt még négy dalon kell keresztülvergődnünk, és bizony vergődünk, mint malac a vágóhídon, hiszen a Psychotic, Grind You Down és a Razorblade Smile trió ugyan kétségtelenül durva és súlyos tételek, de egyediség és fogós momentumok hiányában csak a „tölteléknóta” jelzőre méltók. A korongot záró Eulogy jó ötletnek tűnik, de rosszul kivitelezett, ugyanis elfojtott ének és hangulatos effektek közé bujtatja a lemez legborzalmasabb dalát, a Bastardsot. Egy rövidebb formában, egy másik dal identitását mimikázva pompás zárása lehetne bármelyik Machine Head-műnek.

Talán a recenzióból nem egészen jön át, de úgy gondolom, hogy a 'Catharsis' nem egy vállalhatatlan fércmű. Megvannak a maga pillanatai – helyenként egészen hangulatos –, de ha egy szóval kéne jellemeznem, akkor azt mondanám, hogy középszerű, ami bántó egy ilyen kvalitású zenekartól. 

Pontszám: 5

Legutóbbi hozzászólások