Joe Perry: Sweetzerland Manifesto

írta Dzsó | 2018.01.24.

Megjelenés: 2018

 

 

Kiadó: Roman Records

Weblap: http://joeperry.com

Stílus: blues-rock

Származás: USA

 

Zenészek

Joe Perry – gitár, basszusgitár, ének
Robin Zander – ének
David Johansen – ének
Terry Reid – ének
Zak Starkey – dob
Johnny Depp – dob
Tony Perry – szintetizátor, dobprogramok
Roman Perry – szintetizátor, dobprogramok

Dalcímek

01. Rumble In The Jungle
02. I’ll Do Happiness
03. Aye, Aye, Aye
04. I Wanna Roll
05. Sick & Tired
06. Haberdasher Blues
07. Spanish Sushi
08. Eve Of Destruction
09. I’m Going Crazy
10. Won’t Let Me Go

Értékelés

Eredeti nevén Anthony Joseph Pereira már a ’80-as évek elején is kiadott több szólóanyagot The Joe Perry Project név alatt, ezek leginkább az Aerosmith hullámvölgyével (meg a sajátjával) hozhatók kapcsolatba és különösebb felfordulást nem okoztak a zene világában. Az Aerosmith újbóli magára találása után a banda kreativitása az ezredfordulóra teljesen kifulladt, Joe Perryben viszont maradt annyi energia, hogy pár évente jelentkezzen valami olyan szólóanyaggal, aminek az anyabanda keretein belül nem lett volna létjogosultsága. Nos, ezek se lettek különösebben sikeresek vagy emlékezetesek, ezért némi előítélettel kezdtem el hallgatni – mindent beleszámítva a matekba – a nyolcadik szólóalbumát, és láss csodát…

Igazából semmi különös nem történik a lemezen azon kívül, hogy hiteles, autentikus, bluesy rockzene szól rajta szinte végig, kilenc saját- és társszerzemény és egyetlen feldolgozás formájában.

Sikerült három veterán énekest megnyerni az ügynek, nevesítve: Robin Zandert a Cheap Trickből, David Johansent a New York Dollsból és a méltatlanul mellőzött Terry Reidet. A dobos poszton Zak Starkey (Ringo Starr fia) – aki leginkább a The Who-val és az Oasisszel nyomul mostanában – és Johnny Depp található, aki a vezető producere is az albumnak, valamint szerep jutott Joe két fiának (Tony és Roman) a szintin és a dobprogramok írásában, és nem mellesleg a saját tulajdonú Roman Records kiadóval nemigen lehetett komolyabb művészi vagy üzleti vita.

Nem tudok pozitívan nyitni, mert a nyitó Rumble In The Jungle egy teljesen szükségtelen húzás a bizarr szerzetes-kántálással, a törzsi zakatolással, gitárnyúzással, egy öncélú, négyperces intró. Nagyon hasonlít a „nóta” felvezetése a Van Halen The Seventh Sealjéhez, de míg abból egy katartikus élmény fejlődik ki, ebből egy nagy semmi, részemről felejtős.

Robert Planthez volt szokás hasonlítani Terry Reid mára füstösre kopott hangját, ő jegyzi az I’ll Do Happinesst. Na, itt már zene is van, meg kocsmahangulat, megjelenik lelki szemeim előtt a 66-os út, tiszta Amerika! Kiválóan teljesít a Sick & Tiredban, is, mely a lemez első csúcspontja, pofás riffek, ízes szóló, tízpontos produkció. Terry Reid énekével zárul is az anyag. A Won’t Let Me Goban nagy adag Neil Young-hatást érzek, ez a nóta is szépen össze van rakva, jó választás befejezésnek.

Az I Wanna Roll David Johansen kissé fáradt hangjával megidézi az idősödő Johnny Casht, nagyon hangulatos dal. A Sick & Tired mellett a Haberdasher Blues egy másik csúcspont a lemezen, ami egy nagyon hitelesen előadott tradicionális bluesnóta, ebben az énekes már egyáltalán nem tűnik fáradt hangúnak. A harmadik vele készült dal az I’m Going Crazy, egy újabb faék egyszerűségű blues, egyszerűségében majdnem nagyszerűre sikeredett.

Az Aye, Aye, Aye a ’60-as éveket hozza vissza Robin Zanderrel, de legalábbis a korai Aerosmith-dalok hangulatát. A Spanish Sushi családi koprodukcióban készült, instrumentális dal lévén itt Joe gitárja a főszereplő, a fiai pedig tolják alá a szintiszőnyeget, meg némi dobgépet, klasszikusokat idéző hangulat született.

Az Eve Of Destructionban Joe énekel és a Hollywood Vampire-ös Johnny Depp dobol. A lemez egyetlen feldolgozása Barry McGuire 1965-ös nagysikerű protest songját szedi elő és darabjaira, hogy kicsit hozzáhangolja a lemez hangulatához, jól sikerült a tuning!

Pontszám: 8

Legutóbbi hozzászólások