Conception - Parallel Minds

írta Philosopher | 2007.05.25.

Megjelenés: 1993

 

 

Kiadó: Noise

Weblap: www.

Stílus: progresszí­v

Származás: Norvégia

 

Zenészek
Ének: Roy Khan Gitár: Tore í˜stby Basszusgitár: Ingar Amlien Dob: Arve Heimdal Billentyű: Hans Chr. Gjestvang
Dalcímek
1. Water Confines 2. Roll The Fire 3. And I close My Eyes 4. Silent Crying 5. Parallel Minds 6. Silver Shine 7. My Decision 8. The Promiser 9. Wolf's Lair 10. Soliloquy
Értékelés

Ez az az album, amit én a zenekar mestermunkájának nevezek. Ha folytatom az előző kritikánál leí­rt “hölgyes" hasonlatot, akkor azt mondanám, a hölgy beérett, ismeri a csábí­tás minden fegyverét, de nem használja azokat amolyan puskaporpuffogtatás gyanánt - ott és akkor használja a hatásvadász elemeket ahol és amikor azoknak funkciójuk van. Az előző albumhoz képest a hangzás jelentős fejlődésen ment keresztül, egy-két érdekes effekttől eltekintve egységesen jól szól az album, főleg ha megemlí­tem, hogy 93-at í­runk. A számok megí­rásánál egyértelműen észrevehető, hogy nem hegyeztek ki semmit egyéni teljesí­tmények kihangsúlyozására, hanem szépen le van osztva minden hangszernek a maga szerepe. A fő dallamokat természetesen a gitár és az ének viszi, viszont jelentősebb szerep jutott a szintinek is ezen az albumon már. Természetesen nem lehet elmenni Khan teljesí­tménye mellett. Hihetetlen hanyag eleganciával “hánnya" rá a sorokat a brilliánsan megí­rt verzékre / refrénekre. Egy-egy elnyújott hangnál még egy utolsót hajlí­t, ami még lezserebbé teszi az éneket és a libabőrök számát is megduplázza a kezemen. Az album egy direktebb számmal kezd (Water Confines), aminek természetesen hatalmas refrént biggyesztettek a verzék végeire. Éppen jó kezdőtétel: lendületes, í­géretes, mégsem mutat meg mindent sőt, még progresszí­vnek is csak jóindulattal nevezném. Inkább olyan visszafogottan neoklasszikus. Néhol a Royal Hunt-ot juttatja az eszembe. Aztán számomra az album csúcspontja a kettes tételben testesül meg. Ugyan úgy, ahogy az első albumnál kiemeltem az Among The Gods-ot, itt is ezt tenném a Roll The Fire-al. Számomra ebben az egy tételbe bele van kódolva az egész zenekar. Itt már erősen érződik a progresszivitás, a neoklasszikus í­zek, az egyéni hangulat, és ami fontos, a hihetetlen professzionalitás. Khan ezt a tételt bármelyik Kamelot albumra felénekelhette volna. Teátrális jelleget ölt a számnak már az első néhány visszafogottabban elénekelt sor, amik alap gitárokon ülnek. Aztán természetesen egy nagyon felemelő, heroikus refrén követi a misztikus verzéket. Több szólamban Khan hangja leí­rhatatlan. Még amikor a magasabb hangfekvésekben mozog is, teljesen uralja a hangját. Persze mondhatnánk, hogy “modoros", vagy “intonál", meg hasonló hülyeségeket amiket mindenki megtanult a MegaSzar után, de mi metal zenét kedvelő emberkék inkább hajlunk az emócionálisabb dolgokra, mintsem baromságokat hajszolni, amik jelentésével valójában tisztában sem vagyunk. Tehát ez a szám szerintem a csúcs! Az albumot egyébként ugyan úgy végigkí­séri a musicales (teátrális) megoldások garmada, mint az első albumot, elég csak a következő tétel elején egymásra dobált sorokat végighallgatni. Megintcsak párhuzamként a Queent emlí­teném - egyre kézzel foghatóbbá válik Freddy hatása Roy-ra. Soha rosszabb hatás ne érjen egy énekes ;-))) Aztán megjelenik az első igazi ballada is, ahol méginkább kihasználják Khan hangjának tisztaságát. A másik nagy kedvencem az albumról a katonás pergővel kezdődő Silver Shine, ami megintcsak erősen lúdbőrgerjesztő hatással van rám. Itt is szépen lassan vezetik be a számot, a megszokott visszafogottabb hangszeres kí­sérettel, hogy mégjobban kijöjjön a refrénnél Khan kivételes orgánuma. Jó dolog ezekenek a visszafogottabb és erőteljesebb részeknek a folyamatos egymással szembe állí­tása, hiszen amellett, hogy változatossá teszik a zenét, saphói magaslatokba emelik a számokat. Egyetlen egy dolgot hiányolok csak az albumról, az pedig a debütön szereplő spanyolgitárok mellőzése.

Pontszám: 10

Legutóbbi hozzászólások