Scorpions: Humanity - Hour 1.
írta garael | 2007.05.21.
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
Nem tudom, ki hogy van vele, de nekem tetszik a klasszikus lemezek utáni, modern kori Scorpions lelassult, kifinomult világa: a Face The Heat sikeresen lovagolta meg a heavy metal hullám grunge előtti utolsó hullámát, a Pure Instinct-en pedig példát mutattak, hogyan lehet egy anti-hardrock korban is kimagasló értéket létrehozni. Jóllehet az Eye To Eye melléfogás volt, az Unbreakable kissé modernebb hangzású, ám rendkívül dallamos világa sikeresen bizonyította, hogy a skorpió képes megenni az ikreket reggelire. Persze sokan vannak, akik visszasírják a sodró lendületű, impulzív éveket, ám azzal is tisztában kell lenni, hogy ezek a veterán harcosok nemigen fognak egy neospeed albumot összehozni, olyan rutinos, öreg szeretők ők, kik a "szöszmötölős technikát" helyezik előtérbe a gyors lerohanás helyett ( remélem, hölgy olvasóink igazat adnak abban, hogy az előbbi is tud olyan élvezetes lenni...:D). Nos, gyors szám nincs is a lemezen, a kezdő Hour I is inkább csak a húzós,groove-os riffje miatt tűnik tempósabbnak - a bika riffek a csapat egyik legkeményebb szerzeményévé avatják ezt a modern gitárhangzással ellátott, ám kissé monoton dalt. A lehangolt gitárok persze hoznak még egy-két szigorúbb pillanatot, ám a domináns szerep végig a lassabb kibontású, ám jellegzetes Scorpions dallamoké. Hallgassuk csak meg a 321 fejbólogatós riffjéből kinövő- a Taximan Woman-re emlékeztető - refrént, vagy a We Will Rise Again morc indítása utáni lágy témavezetésből kibontakozó, hintázós dallamot - hamar rájöhetünk, hogy a fiúk ezúttal is edzésben tartva magukat hozták könnyedén az elvárt szintidőt. A dalok egyébként összességében engem a Pure Instinct világára emlékeztetnek, ahol a félakusztikát a dörgőbb riffek tuningolják fel, ám teret hagyva a lágyabb pillanatoknak is. Az ugye nem szokatlan, hogy a dalok a refrénekre vannak kihegyezve,- a külső segítségnek hívott dalszerzői gárda megszolgálta a pénzét, úgy tudtak ötleteket adni, hogy a végeredmény mégis echte Scorpa lett - ám akad azért elég egyéb finomság is, lásd a Beatles-es felütésű, ám jellegzetes csúcsponttal rendelkező The Future Never Dies-t, vagy a remek hangulati fokozással kidolgozott, pazar szólóval ékesített We Were Born To Fly-t. A Smashing Pumpking-es Billy Corgan-el előadott The Cross szárnyaló, játékos dallamai remekül vezetik fel a Humanity-t, a lemez talán legerősebb fél-balladáját, ezt a tökéletes koncertnótát, mely rózsaként bontogatja ki többrétegű refrénszirmait, a végére ügyes csavarral bolondítva meg a fantasztikus dallamokat. Klaus Meine hangja semmit sem kopott az évek folyamán: úgy gondolom, hogy ehhez a kissé szentimentális világhoz passzol leginkább orgánuma, melyhez foghatót esetleg Meat Loaf-nál, vagy Elvis-nél tapasztalhatunk. Nem tudom, mennyiben lett volna más a végeredmény, ha sikerül a tervek szerint Rudolf fivérét, Michaelt, valamint Uli Jon Roth-ot is szerepeltetni a korongon, lehet, hogy kissé több lett volna a szóló, esetleg a spontaneitás, ám részemről teljesen oké ez a megtervezett , ám mégsem izzadságszagú mestermunka.
Legutóbbi hozzászólások