Septicflesh: Codex Omega

írta Wardrum | 2017.10.23.

Megjelenés: 2017

 

 

Kiadó: Season of Mist

Weblap: www.septicflesh.com

Stílus: szimfonikus death metal

Származás: Görögország

 

Zenészek

Cristos Antoniou – gitár, zenekari hangszerelés
Sotiris Annunaki V – ritmusgitár, tiszta ének
Seth Siro Anton – basszusgitár, vokál
Kerim ’Krimh’ Lechner – dobok

Prágai FILMharmonikus Zenekar – nagyzenekari részek

Dalcímek

01. Dante’s Inferno
02. 3rd Testament (Codex Omega)
03. Portrait of a Headless Man
04. Martyr
05. Enemy of Truth
06. Dark Art
07. Our Church, Below the Sea
08. Faceless Queen
09. The Gospels of Fear
10. Trinity

Értékelés

Biztosan furán vette volna ki magát mondjuk a '90-es években, ha valaki azt mondja, hogy ekkorát fog menni ma egy stílus, amit legkönnyebben szimfonikus death metalként aposztrofálunk. És lám, rögtön két olyan zenekar is van jelenleg a palettán, akik hihetetlen magas művészi szintekre emelték e furcsának ható stíluspárosítást. Nálam tavaly kiütéssel győzött a Fleshgod Apocalypse ’King’ című lemeze, de már akkor is innen-onnan hallottam egy másik nagy múltú és számomra ígéretesnek tűnő görög formációról, a Septicfleshről. Először a ’The Great Mass’-szel kezdődött az ismerkedés, ami egészen új mélységeit tárta fel a stílusnak. Monumentális hangzás, a szimfonikus zenekari és vegyeskari hangzás elegáns és jelentőségteljes használata, markáns és összetéveszthetetlen dallamvilág. És az a súly! Hát az már biztos, hogy a Septicflesh egy igen súlyos zenekar. Nézzétek el nekem, de párszor még szeretném kontextusba helyezni a görögöket a Fleshgod Apocalypse tükrében, ugyanis számomra jelenleg ez a két zenekar a stílus zászlóvivője. És az a csodálatos az egészben, hogy nagyon még csak össze sem lehet hasonlítani a két együttes zenéjét, ugyanis míg a Fleshgod hozzáállása a szimfonikus betétekhez sokkal inkább egy klasszikus/romantikus zenei irányvonalat képvisel, addig a Septicflesh a saját dallamvilágába ágyazta bele a nagyzenekart. Valamint náluk bátran kijelenthető, hogy a szimfonikus zenekar nem kiegészítő elem, hanem bizony-bizony megegyező jelentőségű az összes többi hangszerrel, ha nem fontosabb. Számomra ennek legékesebb bizonyítéka, hogy a Septicflesh zenéjében sokszor még a gitárok is háttérbe szorulnak, és kiegészítő szerepet kapnak a szimfonikus zenekar mellett. De ez egyáltalán nem negatívum, sokkal inkább egy tökéletes arányérzék bizonyítéka.

A 'Codex Omega'-ról tulajdonképpen nehéz újat mondani, ugyanis a Septicflesh zenei stílusa régóta kiforrott már. Ez viszont nem jelenti azt, hogy ne tudnának lemezről lemezre fejlődni és ennek a fejlődésnek jelenleg a ’Codex Omega’ a csúcsa. Az eddigi lemezek egyik jellemzője az volt számomra, hogy nem tudtak teljes egészükkel megfogni, pusztán 3-4 dal volt, amit rongyosra hallgattam róluk, a többi valahogy nem tűnt jelentősnek.

Most először van az, hogy csak akkor tudnék dalokba belekötni Septicflesh-albumon, ha megerőltetem magam. A ’Codex Omega’ elsöprő hangulatot hoz és a zenekar lehető legjobb oldalát mutatja, mindezt úgy, hogy igazából nem változott sokat a recept. Gigantikus zenekari betétek, kórusok, metsző gitárhangzás, apokaliptikus hangulat és a zenekarra jellemző melodikus fordulatok. Akkor mi az, ami mégis kiemeli ezt a lemezt az eddigi dömpingből? A dalok. Míg az előző lemezeken relatíve kevés fogós dal volt, most szinte minden egyes tétel azonnal üt, és nagyot.

A ’Titan’-nal szemben itt végre ismét nagyobb szerep jutott Sotiris tiszta énekének, ez a szín nagyon hiányzott az előző anyagról. A gitárok, mint említettem kissé háttérbe vonultak ezen a lemezen, sokkal inkább ritmushangszerként funkcionálnak, de ez a jellegzetesen szaggatott riffelés végső soron jót tett a hangképnek, sokkal gépiesebbé téve azt.

Ez az első lemez, amin már Krimh ül a dobok mögött. A fiatalembert már nagyon régóta kinéztem magamnak, ugyanis a szívembe lopta magát az úthengerszerűen vehemens dobolásával, ami bár nincsen annyira túlgondolva és játszva, mint más death metal dobosoknál, mégis meggyőző és tökéletesen illeszkedik a zenébe. Sokszor nem is kell ennél több, csak az a mázsás súly, ami ennek az osztrák fenoménnak bőven benne van a kezében.

Mint már említettem, a lemezt nem az újfajta hangzás, vagy a temérdek friss ötlet emeli ki a többi Septicflesh-anyag közül, egyszerűen csak annyi teszi pofátlanul élvezetes hallgatnivalóvá, hogy remek dalok vannak rajta. A Dante’s Inferno nagyon erős kezdés, aminek a lendületét remekül továbbviszi a ragadós 3rd Testament is, bár ennek a dalnak a refrénje számomra egy kicsit leülteti a hangulatot, de attól még elég maradandó szerzemény. Ezt a két dalt pedig egy olyan mesternégyes követi, ami nélkül nekem az utóbbi hetekben nem múlt el napom.

Először is a Portrait of a Headless Man, ami egyszerre egzotikus és hihetetlenül súlyos szerzemény, aztán rögtön utána a Martyr, ami elsőre beégeti magát az ember hallójáratába, főleg a lehengerlő refrénjével. Ezután az Enemy of Truth, ami a bevezetőjével egyszerűen lesöpri az embert az asztalról, mint valami falevelet, és a refrénje pedig a lemez egyik legmonumentálisabb pillanata. Ha mindez nem lett volna elég, a Dark Art Sotiris énekével – számomra is meglepő módon – az első olyan Septicflesh-dal, amire illik a „megindító” jelző. De nem kell megijedni, van ebben a tételben is olyan horrorisztikus középrész, ami után kar nem marad libabőr nélkül. Akkor sem lehetne egy szavam sem, ha csak ebből a 4 dalból állna a lemez. Ezek után az Our Church, Below the Sea egy fokkal gyengébb eresztésnek tűnik, de önmagában erős dal ez is, a már-már szokásosnak mondható Lovecraft-idézésével. A Faceless Queen az a dal, amit meg kellett hallgatnom vagy 10-szer, mire elkezdett bennem motoszkálni, hogy mennyire tetszik. Kellett neki az a sok hallgatás, de beérett, ebben nagy szerepe van a refrénben előadott príma, tiszta ének-hörgés párbeszédnek. Most már csak ismételni tudom: milyen jó döntés volt, hogy megint nagyobb szerepet kapott Sotiris hangja! A Gospels of Fear egészen tradicionálisnak hat, ahogy magas tempóban gázol át a hallgatón, a lemez egyik legvadabb dala. Zárótételünk, a Trinity már csak azért is történelmi jelentőségű dal, mert én még nem hallgattam olyan zenét, ami pár percen belül a Yest és a Dimmu Borgirt is eszembe jutatta, de úgy tűnik, a Septicfleshnek ez a mutatvány is sikerült. Ez a dal sikeresen ötvözi az akusztikus és a málházós részeket a legszebb black metal hagyományokat felelevenítő szakaszokkal, és egy elég hatásos befejezést ad a lemeznek. A lemeznek, ami ott lesz év végén az élmezőnyben.

Pontszám: 9

Legutóbbi hozzászólások