Mr. Big: Defying Gravity

írta CsiGabiGa | 2017.08.02.

Megjelenés: 2017

 

 

Kiadó: Frontiers Music

Weblap: http://www.mrbigsite.com

Stílus: hard rock

Származás: USA

 

Zenészek
Eric Martin - ének Paul Gilbert - gitár Billy Sheehan - basszusgitár Pat Torpey - dob Matt Starr - dob
Dalcímek
01. Open Your Eyes 02. Defying Gravity 03. Everybody Needs A Little Trouble 04. Damn I'm In Love Again 05. Mean To Me 06. Nothing Bad ('Bout Feeling Good) 07. Forever And Back 08. She's All Coming Back To Me Now 09. 1992 10. Nothing At All 11. Be Kind
Értékelés

Minden tiszteletem Nagy Úré, két okból is. Ritka az olyan személyes kiállás zenésztársuk és barátjuk mellett, mint amit Pat Torpey Parkinson-kórjának kapcsán a zenekar tett. Nem rúgták ki kollégájukat, hanem kvázi „örökös taggá” téve a zenekarban, felléphet velük estéről estére. Állítom, hogy ez a baráti gesztus, és az a szeretetáradat, amit a közönségtől kap a koncerteken – ha megállítani nem is tudja –, lassítja a folyamatot. (Hirtelen két hasonlóra emlékszem: A Def Leppard zenekar sem rúgta ki dobosát, amikor egy balesetben elvesztette bal karját, hanem inkább speciális dobszerkót készíttettek neki, amin egy kézzel is tud játszani. És a Styx is a színpadon tartja a HIV-pozitív Chuck Panozzót, bár a munka oroszlánrészét már Ricky Phillips végzi helyette.)

A másik ok, amiért kalapom emelem Nagy Úr előtt (tudod, azt a '89-es lemezen lévőt!), szakmai vonatkozású. Szinte naponta hallunk olyan kijelentéseket bandáktól, hogy „most visszatérünk a gyökereinkhez”, meg „felidézzük a korai lemezek hangulatát”. Smafu! Vagy még inkább: kamu! Amikor Nagy Úr azt mondja, hogy visszatértek a korai lemezek hangulatához, az nem egy reklámszöveg. Alaposan megfontolták ezt a dolgot. Visszahívták Kevin Elson producert, akivel az első négy lemezüket csinálták (igen, még a kicsit izzadtságszagú 'Hey Man'-t is), alaposan felkészültek rá, és lazán, hat nap alatt felvették a 'Defying Gravity'-t. Mint a régi szép időkben. Erőlködés, görcsölés nélkül. Már nem kell megmutatniuk, kicsodák, már nem kell bizonyítaniuk a tehetségüket.

Amikor meghallom Kevin Elson hangját („OK, we’re rolling.”), mintha visszamentem volna az időben. Az első dal – ha nem is egy Addicted To That Rush, de – hasonló húzós, groove-os nóta. Nem az a tipikus slágernóta, de koncertsláger lehet belőle, mint az elődjéből. A hangzás is ugyanaz a nyers, mint az első albumon, minden hangszer külön hallatszik, nem úgy, mint a másik Kevin, Shirley összemosott, piszkos soundjában. Tényleg olyan, mint a '90-es évek elején, amikor szinte egyedüliként tartották a frontot a grunge viharaival szemben. Ezt meg is énekelték az 1992 című dalban. „Thought about a girl that I once knew, Put her in a song with some greens and blues.” Hogy is volt? „Waited on a line of greens and blues, Just to be the next to be with you.” De aztán a grunge elsöpörte őket is: „Record company said to us, thank you, man. Then they threw us right into the garbage can.” És mégis, a szép élményeket nem tudták elvenni: „I was Number 1 in 1992.”

A lemez legjobb gitártémája egyébként a címadóé, emlékezetes lesz, mint anno a Green-Tinted Sixties Mind. Bár egész más dallam, a ritmikája miatt folyton Steve Vai Babushkája jut eszembe róla az 'Alive In An Ultra World' lemezről. A másik „emlékezetes” riff a Spin Doctors Two Princesre hasonlító She's All Coming Back To Me Now. Egy egyslágeres előadónak miért pont azt az egy riffjét kell „lenyúlni”, ami a csapból is folyt egykor? Jó, tudom, nem lenyúlás, ez is csak hasonlít, de Paul írt már ennél ezerszer jobbakat is.

Az Everybody Needs A Little Trouble-ban előkerül a szerzők között a Colorado Bulldogba is besegítő Tony Fanucchi, ennek megfelelően egy dinamikus basszus-dob kettőst kapunk aláfestésként. Nem dobos ez a srác véletlenül? Nem tudok róla semmit, csak hogy Eric Martin szólólemezeire szokott dalokat írni.

Érdekes, hogy a felemlegetett listavezető óta nem nagyon jöttek be a lassú slágereik (talán csak egyszer, a Dancin' Right Into The Flame esetében), inkább a feldolgozásokkal arattak. Most is van két feldolgozás, bár ezúttal inkább fiatal tehetségeket fedezett fel Billy Sheehan. A Damn I'm In Love Again Jennifer Lynn Simpson és Aleena Gibson, míg a Forever And Back Aleena Gibson és Maria Jane Smith szerzeménye. Az előbbi egy kellemes country-sláger, amilyeneket Avicii is a listák élére szokott röpíteni, akusztikus gitáron előadva igazi rádiósláger-gyanús, hasonlóan laza, mint a To Be With You volt. A másik sejtelmesen indul, a Tho Who-ra emlékeztető lüktetéssel, majd a refrénre bontakozik ki, ezt sokkal inkább átgyúrták a saját képükre. És a vokálok! Fantasztikusak! Bár a csúcsteljesítmény ebben a tekintetben a záró Be Kind, ahol már a The Temptations magasságaiba emelkednek. A végén, az „Is that too much to ask?” kérdés után meg, mint akiknek elgurult a gyógyszere, felpörgetik az alaptémát, és egy őrületes másfél perces szólóval zárják le a lemezt. Pont olyan ad hoc-jellegű, és ezért pont olyan hatásos, mint annak idején a lemez végére biggyesztett To Be With You volt.

Az igazi groove-os, középtempós nóták, ahol Paul Gilbert és Billy Sheehan szinte túljátsszák egymást, az említett 1992, és a Mean To Me, melyben még egy rövid párbajt is eleresztenek. Összeségében nagyszerű alkotás, méltó az első háromhoz, nem olyan görcsösen izzadtságszagú, mint a 'Hey Man' vagy az előző 'The Stories We Could Tell', amiről akkor áradoztam, de ma már egyetlen énektémát sem tudnék felidézni róla. Ennek a lemeznek a dalaira emlékezni fogok.

Pontszám: 9

Legutóbbi hozzászólások