Masterplan: PumpKings
írta CsiGabiGa | 2017.07.28.
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
TÖKre utálom a feldolgozásalbumokat. Mindig az az érzésem, hogy elfogyott az alkotói fantázia, csütörTÖKöt mondott a kreativitás, besült az ihlet. Aztán arra meg nagyon jó indok kell, hogy egy önfeldolgozást el tudjak fogadni. (Mondjuk Vörös István 'Hallgass, ha jót akarsz' sorozatánál, ahol a kiadó megvonta az eredeti újrakiadás jogát a szerzőtől.) Vagy ha valami TÖK új értelmezést sikerül adni a daloknak. Nos, itt egyikről sincs szó, valahogy mégis nagyon tetszik az egész.
Grapow üsTÖKösként tört elő a semmiből, amikor Kai Hansen távozása után a TÖKfejek gitárosa lett. Én valahogy mindig Weikath dalait csíptem igazán a Helloweenben, de Grapow dallamos gitárjátéka nagyon tetszett. Soha nem éreztem veríTÖKszagúnak. (bocs) Aztán tele lett a TÖKe Jerichóval meg a kürTÖKkel, és megalkotta a TÖKéletes Tervet: a Masterplant Jorn Landéval. Ma már azt mondanám: a Masterplant Axel Mackenrott-tal. Hiszen ketten maradtak az eredeti tagságból. Uli Kusch két lemez után távozott, Mike Terrana sem bírta tovább, Martin Skaroupka is a múlté már, most Kevin Kott dobol. Még Jan S. Eckert basszer volt a legelTÖKéltebb, csak négy lemez után adta át a stafétát Jari Kainulainennek, az ex-Strato bőgősnek. Az énekesek szintén jöttek-mentek: Lande el, majd vissza, Mike DiMeo is beugrott egy früsTÖKre, épp csak körülnézett és már ment is tovább, míg végül Rick Altzi ragadt a mikrofonnál. Nem egy TÖKély, de jó(rn) Landés hangja van.
A 2013-as 'Novum Initium' nem hogy nem lett új kezdet a banda életében, majdnem beleálltak a földbe. (Én mindig mondtam, hogy Altzinak jó hangja van ugyan, de nem tud jó énekdallamokat kicsikarni magából.) Maga Grapow is úgy gondolta: ha ti megszökTÖK, én is. Új énekessel próbálkozott a Serious Blackben, de Urban breeddel is csütörTÖKöt mondott. Nos, ha nincsenek jó új ötletek, vegyük elő a régit! (Mit mondtam az elején? Akkor jönnek a feldolgozások, ha elfogyott az ihlet.)
Ami rögtön az első hangoknál hallatszik: sokkal dögösebben szól az egész, mint a korabeli Helloween-anyagok, nyomatékosabbak a kezdések, ugyanakkor szinte másodpercre ugyanolyan hosszúak a dalok, nincsenek alapvető újraértelmezések, nincsenek más megközelítések. Még a Mankind és a Still We Go pár másodperces basszusszólója is ugyanúgy, ugyanott van, csak valahogy Kainulainen gitárja jobban megdörren. De Kiske szárnyaló magasai és vibratója helyett Altzi rekedtes hangja új értelmet ad a daloknak. Kicsit olyan, mint az első Masterplan-album: Óriási dallamok, amiket szinte velük üvölTÖK, remek hangszerelési ötletek, húzása van a daloknak, valahogy összeáll az egész. (Aztán lassan elfogynak a megadallamok, és hiába maradnak meg a jó zenei elképzelések, ha nem sikerül maradandó énektémákkal tartósítani a muzsikát.) De most visszatért a dallam a zenébe!
Nos, a daloknál Kiskét említettem, mint kontrasztot. A két utolsó Helloween-lemezéről öt dal kötött ki a 'PumpKings'-en, és ezeknél érzem a legnagyobb különbséget az énekben. Ott van mindjárt a 'Pink Bubbles Go Ape' két zseniális dala, a The Chance és a Mankind. Szinte a Heroes vagy a Kind Hearted Light hangulata köszön vissza az első Masterplan-lemezről. A mindig kiváló zenéhez ezek a világmegváltó dallamok hiányoztak egy idő óta. Még az sem zavar, hogy lejjebb transzponálták az eredetihez képest. De a Someone’s Crying is nagyon ott van! Érdekes módon a 'Chameleon'-ról a két Grapow-nóta valahogy elsikkadt annak idején, egyes kritikák a lemez leggyengébb dalai közé sorolták a Step Out Of Hellt és a Musicot. Nos, itt valahogy sokkal inkább két lábbal állnak a földön. Meglepetésre az előbbiben még kevesebb a billentyű, mint a vendégbillentyűssel előadott eredetiben, de ez csak jót tesz a dalnak. A Music meg egyenesen zseniális! A Kiske szólólemezeinek hangulatát előrevetítő lassú nóta az emocionális gitárjáték ellenére nagy csalódás volt a power metal hívőknek, a Chicago-stílúsú fúvós szekció meg egyenesen szentségtörés. Altzi hangja ezekben a középmagasságokban és ebben a tempóban viszont roppant erőteljes, ez a dal például sokkal jobban áll neki, mint Kiskének, ráadásul ebben a megközelítésben sokkal monumentálisabb hatása van. Ez lett leginkább újrahangszerelve, az elején a harangnál kirázott a hideg.
A három Derisszel közös lemezről ('Master Of The Rings', 'The Time Of The Oath', 'The Dark Ride') hat dal landolt ezen az összeállításon. A 'Metal Jukebox'-ra értelemszerűen, a 'Better Than Raw'-ra viszont érthetetlen módon nem írt dalt Grapow. Deris hangjával szemben nem akkora a kontraszt, ellenben sokkal több ezek között a középtempós szerzemény (Mr. Ego, The Time Of The Oath, The Dark Ride), amiket Altzi hangja ismét csak sokkal súlyosabbá tesz. Az Escalation 666 kezdése meg... Hányszor hallottam már ezt Sotótól: Stand Up And Shout! Csak a 'Rockstar' című film egy évvel később készült, mint a minden tekintetben igen súlyos témákat felvonultató 'The Dark Ride'. Úgy látszik, Sammy Hagar is hallgat Helloweent.
A lemez második felével több időt tölTÖK mostanában. Bár az első négy dal óriási a maga nemében, arra öszTÖKél, hogy vissza-visszapörgessem, mégis, valahogy nem akarom... Altzi már elrontotta a Masterplant Jorn Lande után, az At Vance-t Oliver Hartmann és Mats Levén után, nem akarom, hogy a Helloween kiskés vonalát is elrontsa a fejemben. Inkább hallgatom a 7-8-9 perces, súlyos témákat a lemez végéről. Viszont a legvégére az a Take Me Home nem kellett volna, olyan súlytalan az egész, elveszi az ember kedvét az újraindítástól, pedig a The Dark Ride hallgatása közben még benne volt a kezemben, hogy befűTÖK neki még egyszer.
Legutóbbi hozzászólások