Tim Bowness: Lost In The Ghost Light

írta Dzsó | 2017.02.20.

Megjelenés: 2017

 

 

Kiadó: InsideOut Music

Weblap: http://timbowness.co.uk

Stílus: art rock / progresszív rock

Származás: Nagy Britannia

 

Zenészek

Tim Bowness - ének, billentyűs hangszerek, programozás
Colin Edwin (Porcupine Tree) - basszus
Bruce Soord (The Pineapple Thief / Katatonia) - gitár, vokál
Hux Nettermalm (Paatos) - dobok
Stephen Bennett (Henry Fool / No-Man) - billentyűs hangszerek, gitár
Andrew Booker (Sanguine Hum / No-Man) - dobok

Vendégek:

Ian Anderson (Jethro Tull) - fuvola
Kit Watkins (Happy The Man / Camel) - fuvola, waterphone
Andrew Keeling (Hilliard Ensemble /Robert Fripp) - vonós hangszerek, gitár
Steve Bingham (Ely Sinfonia / No-Man) - hegedű
David Rhodes (Peter Gabriel / Kate Bush / Scott Walker) - gitár
Charlotte Dowding (Chetham's Symphony Orchestra / Dowding Quartet) – hegedű
The „unknown” Pete Smith – basszus

Dalcímek

01. Worlds Of Yesterday
02. Moonshot Manchild
03. Kill The Pain That’s Killing You
04. Nowhere Good To Go
05. You’ll Be The Silence
06. Lost In The Ghost Light
07. You Wanted To Be Seen
08. Distant Summers

Értékelés

Tim Bowness elsősorban énekesként ismert, változatos zenei portfóliójával és a Burning Shed nevű online lemezkiadójával beírta magát a kortárs zenei szcénába, fárasztóan hosszú lenne azok listája, akikkel együtt dolgozott idáig ambient stílustól a progresszív rockig, Alice-től Tony Levinig. A most megjelent lemeznek az az apropója, hogy a Steven Wilsonnal közös No-Man projektje is szerepel a listán, hat lemezt adtak ki idáig, és ami nem fért bele ennek az együttműködésnek a művészi kereteibe, alighanem abból lett Bowness-szólóanyag, a mostani a negyedik.

Nagy átjárás van Tim Bowness zenei pályájának a gerincét adó előadók – elsősorban a Porcupine Tree tagjai – zenei világa között, ezért nem teljesen világos, hogy mi ennek a keretnek a definíciója, mert a ’Lost In The Ghost Light’ bármelyik dala helyet kaphatott volna egy No-Man-albumon, bár az ott időnként megjelenő öncélúságnak, az electro-borulatoknak itt nyoma sincs.

Nem lehet a munkái közül simán kiragadni ezt az egyet, mert olyan, mintha összefüggenének, mindegyikben sok a személyes vonatkozás, mindegyiknek hasonló a hangulata. Itt is van lebegés, félelmek, elmúlás, melankólia, bámulás egy eső áztatta kocsmaablakon át, az előző három szólóanyag nem volt elég ahhoz, hogy Tim Bowness kiborongja magát, a lemezborítón címke figyelmezteti a szülőket – ezúttal nem a trágár szövegre, hanem – az öngyilkosság-témájú utalásokra. Ennek ellenére ez a szólólemez lett zeneileg a legoptimistább hangulatú a négy közül, és ez akkor sem ellentmondás, ha az anyag koncepciója egy pályája alkonyához közeledő zenészről szól, aki nehezen néz szembe az idő múlásával és a gyorsuló technikai fejlődéssel. Kicsit furcsának találom a témaválasztást, mert – ugyan érthetők az aggodalmak, de – az alkotó nem egy megfáradt öregember, hanem egy pályája csúcsán álló munkamániás művész, akit elismernek, akinek elővételben elfogyott az album limitált kiadású verziója, szóval a világ szebb, mint amilyennek lefesti. Sokkal inkább az érezhető, hogy a lelki egyensúlyát azzal biztosítja, hogy minden szorongását kiírja magából.

Egységes anyagról van szó, nehéz kiemelni egy-egy dalt belőle, és bár Tim érzelmekkel és szomorúsággal teli jellegzetes suttogó énekhangja uralkodik a lemezen, nem szorul háttérbe a '70-es éveket idéző – sőt a '70-es évek progresszív megoldásai előtt tisztelgő – hangszerelés és a remek kórusok. Kicsit kilóg a sorból a Kill The Pain That’s Killing You a maga dühösségével, de a történet így kívánja meg. A Distant Summers azért említendő meg, mert ez egy letisztult átirata vagy inkább újragondolása a 2014-es ’Abandoned Dancehall Dreams’ albumon szereplő, múltba merengő Songs Of Distant Summers című dalnak, erős ihletet adtak azok a régi nyarak.

Pontszám: 9

Legutóbbi hozzászólások