Pain Of Salvation: In The Passing Light Of Day

írta karpatisz | 2017.01.03.

Megjelenés: 2017

 

 

Kiadó: InsideOut Music

Weblap: http://www.painofsalvation.com/

Stílus: progresszív rock / metal

Származás: Svédország

 

Zenészek

Daniel Gildenlöw - ének, gitár, lant, szitár és ütőhangszerek
Ragnar Zolberg - gitár, ének, billentyűs hangszerek, sampler és szitár
Daniel „D2” Karlsson – zongora, billentyűs hangszerek, vokál
Gustaf Hielm - basszusgitár, vokál
Léo Margarit - dob, ütőhangszerek és vokál

Dalcímek

01. On a Tuesday
02. Tongue of God
03. Meaningless
04. Silent Gold
05. Full Throttle Tribe
06. Reasons
07. Angels of Broken Things
08. The Taming of a Beast
09. If This Is the End
10. The Passing Light of Day

Értékelés

Végre megérkezett az album, melyre a Pain Of Salvation rajongói közül páran azt mondhatják, hogy erre tíz évet vártak. (Bizony, 2007 januárjában jelent meg a ’Scarsick’, ami a markánsabb albumok közé tartozott.) Egy évtized alatt rengeteg minden történt: volt dupla album, egy akusztikus is, de ami talán a legfontosabb, hogy a sok évnyi bizonytalanság után ismét állandó tagokkal működik zenekar. Léo Margarit (dob), Daniel Karlsson (billentyűs hangszerek), Gustaf Hielm (basszusgitár) és Ragnar Zolberg (gitár, ének) lettek azok, akik segítségével egy új fejezet indult a csapat történetében.

Ez az újraindulás nem volt könnyű, sok rajongó számára törést okozott az egykori tagok kiválása, és a „hiánypótló” kiadványok megjelenése sem épp a biztos út felé mutatott. Bennem a bizonytalanság végét – vagy úgy is mondhatnám, a remény fényét – a ’Remedy Lane Re:Lived’ hozta meg, hiszen ezen újra azt hallottam, hogy egyik kedvenc bandám ismét úgy zenél, mint régen. Az újnak mondható zenészek közül – talán nem okozok meglepetést a kijelentésemmel – Ragnar szerepvállalása (amolyan második frontemberként való előrelépése), ami a legjobban tetszik. A régóta szunnyadó mámoros érzés ismét előjött, és végre arra tart a Pain Of Salvation, amerre kell.

Daniel Gildenlöw mindig is az a típusú zenész volt, aki a dalaiban a saját életének történéseit és érzéseit mutatta meg. Az ’In The Passing Light Of Day’ szövegi koncepcióját egy 2014-es valós történet adja, amikor egy komolytalannak tűnő seb után egyik pillanatról a másikra egy – akár könnyen halálos kimenetellel járó – betegség, a húsevő baktériumfertőzés támadja meg főhősünket. Azt hiszem, bárkit elbizonytalanítana négy hónap állandó kórházi kezelés, a bizonytalanság, a fájdalom vagy a reménytelenség. Ezeket az érzéseket dalokká formálni nem könnyű, de a Pain Of Salvation egyszer már bizonyította (’Remedy Lane’ - 2002), hogy ebben nagyon jók.

Az első másodperctől kezdve rögtön egy szaggatós, hetedik húrt zúzós riffet kapunk, ami a korábban ígért kétezres éveket idéző keménységet hozza. Bár véleményem szerint egy picit még korábbi dologra hasonlít: nekem az 1998-as ’One Hour By The Concrete Lake’-et idézi a ritmusszekció indítása. Ahogy azonban elkezdődik az ének – a hangzásnak és a dallamnak köszönhetően –, egy ugrással a ’Scarsick’ világába csöppenünk. Persze egyéb fűszer is van, ami ezeket a nem oly régi időket feleleveníti, ez pedig a slide-gyűrűs díszítés a gitáron és a fúvósok szerepvállalása, ami a ’BE’ hangulatát idézi meg. Újdonság, hogy a magas fekvésű hangokat már nem Daniel énekli, hanem Ragnarra bízták.

A 2016-os ’Remedy Lane’ kapcsán írtam korábban, hogy úgy tűnik, két énekessel működnek. Teljesen biztos választ most sem tudok adni, de az hallható, hogy a vokálok – és ha úgy adódik, akkor a szólóének teteje – mindig az izlandi fiatalember feladata. Ezt bizonyítja a legelőször bemutatott Meaningless klipje is. (Annak külön örültem, hogy a promóciós videó is a régebbi kisfilmek világát idézte.) A dal kapcsán egyetlen egy dologra azért kíváncsi lennék: Honnan jött az ötlet Ragnar korábbi dalának a történetbe illesztésére, és miért pont egy az egyben? (A Sign Rockers Don’t Bathe című dalát ITT lehet meghallgatni.) A dal jó, ezért ez nem zavart meg, és a megérzésem azt sugallta, hogy a történetben még előkerül valahol, valamilyen formában.

A ’Road Salt’ (azaz a kétrészes vintage rock album) utórezgései is érezhetők azért. Ezúttal a melankolikus, lassú dalok hangszerelésében találtam meg az ismertető jegyeit. Itt egyértelműen „D2” (vagyis Daniel Karlsson) zongora- és orgonajátéka dominál. Ezek közül hadd említsem meg személyes kedvencemet, a The Taming of a Beastet. Ez a kis szösszenet  annak ellenére van tele jobbnál jobb ötletekkel, hogy egy egyszerű billentyűtémára építkezik. A zúzósabb hangzás, vagy a vokálok színesedése miatt azt gondolom, jól fog működni koncerten. Ja, és persze a bulik kedvence az Angels of Broken Things lesz, hiszen igazi közönségénekeltető nóta, de a végén található szólók a zeneértők szemébe is könnycseppeket csalnak. A korábbi PoS-ra jellemző keménységet én például a Full Throttle Tribe című tételben találtam meg, az olyan agyonritmizált művek, mint a Reasons, viszont már a Meshuggah világára hajaznak.

A jó érzés kiteljesedéséhez majdnem a lemez végig el kellett jutnom, ahol a Kristoffer Gildenlöw játékát idéző basszusgitárt hallhattam az If This Is The End című dalban. Gustaf Hielm kapta meg a lehetőséget, hogy az egyik legfájdalmasabb szöveget rejtő dalban mutassa meg, mit tud. Persze nem is Daniel lenne, ha a lemez első dalainak szövege visszatérő motívumként nem foglalnák keretbe az egész művet. És hogy a végén miért egy balladát találunk? Mert főhősünk történetének konklúziója – ahogy a reménytelenségből kijutott – ebben csúcsosodik ki (a több versszak utáni hangszeres közjáték is ezért van), egyértelműen az egyik kedvenc dalomra, az Enter Rainre hasonlít. Címadó dalra ritkán kell ennyit várni, de egy biztos: megérte! A PoS történetének leghosszabb dala megmutatja, hogy milyen Daniel Gildenlöw 2016-2017 tájékán.

Két dolog mellett ugyanakkor nem mehetek el hozzászólás nélkül: Léo Margarit valahogy nem talált jó hangzást a dobjának, helyenként zavaróan kong a dobtest, de gitárok hangzása sem egységes, mert van ahol a ’Scarsick’-et idéző hangszín kerül elő, a héthúros témákon viszont a tompább, ’Road Salt’-os hangzás hallható. Ezektől függetlenül az élmény végre olyan, amire sok éve vártam. Egyértelműen ez az az út, amin a Pain Of Salvationnek haladnia kell.

Pontszám: 9

Legutóbbi hozzászólások