Nocturnal Rites: The 8th Sin

írta garael | 2007.04.28.

Megjelenés: 2007

Kiadó: Century Media

Weblap: www.nocturnalrites.com

Stílus: power metal

Származás: Svédország

Dalcímek

Értékelés

A svéd Nocturnal Rites a Hammerfall revolution-nel robbant be a köztudatba, jóllehet már a kalapácsütések előtt rendeztek éjszakai rí­tusokat - akkoriban persze még csak az undergroundban. A fiúk ennek megfelelelően először forradalmár társuk által kitaposott zenei ösvényt követték, jóllehet talán kevesebb német í­zzel, hogy aztán szigorúbbra véve az irányt, némileg poweresebb megközelí­tésben próbáljanak a másodligából az első osztályba jutni. Bár nálam eleve handi cap-pel indul egy csapat, ha jó az énekes, - s itt aztán igencsak felsőkategóriás a dalnok a maga egyéni , nagy terjedelmű, karcos és bikaerős hangjával - a Nocturnal rites mégsem tudott igazán kedvecemmé válni. Hiába voltak a kemény riffek, az ötletes szólók, a jól felépí­tett dalok: a refrének terén valahogy sosem sikerült emlékezetest összeállí­tani az egyébként tehetséges svédeknek. Néha persze el-elsült a kezük: szinte minden albumon volt egy-két olyan dal, amely megvillantotta a fiúk potenciális lehetőségeit. ezek a dalok bőven megérdemelték, hogy bekerüljenek az év végi TOP 10-embe. A fent emlí­tett okonál fogva ezért ha nem is szí­vszorongva, de néminemű érdeklődéssel kezdtem neki az új album hallgatásának, melyen "110% Nocturnal Rites hangzást" szavatoltak az "ötletes" promóciós szakemberek - nos, ennél aztán nagyobbat nem is tévedhettek volna, remélem a szlogent kiötlő reklámkatonát fókazsí­rral bekenve fogják kiűzni a jegesmedvék társaságába. A kezdő szám taktusai először is egy új, sampleres világba vezetik a hallgatót, mintha a valamikori szépreményű Krupps művek gőzkalapácsai dolgoznának, hogy aztán az ipari kohókból a Sentenced és a Paradise Lost mélabús romantikájába kalauzoljanak minket, ahol a Scorpions és Europe dallamvezetésű refrének adják meg a számok sava-borsát. Tudom, hogy ez í­gy kicsit rémisztően hangzik, ám a recept mégis működik: a dögös, gépies alapok, és az ifjú Werther szenvedéseinek szellemében fogant dallamok a néha igazán fejdöngölős riffekkel olyan elegyet alkotnak, ami tényleg újat vitt a true metal némileg szűk mozgásterű univerzumába. Most aztán nincs szűkölködés a slágerekben, és a jól skerült refrénekben: a Never Again nem véletlenül lett a klipnóta - ilyen erős, fülbemászó dallamot csak ritkán í­rtak a fiúk, ezen a lemezen pedig vagy még nyolc ilyet találunk. A Not the Only a legutóbbi Primal Fear epikusabb, szimfónikus világát villantja fel - Jonny Lindqvist énekes itt is remekel - , de a Tell Me feszültséggel teli dalvezetése, és a legszebb Europe hagyományokhoz mérhető refrénje, vagy a Not Like You európai hard rockban gyökeredző dallamai akár egyedül is képesek lennének elvinni a hátukon az egész albumot. Ezek mellett persze nem kell félni, hogy a kardot eldobva a zsebkendőhöz nyúltak a fiúk, a riffek gondoskodnak arról, hogy ne feledjük, ez mégnem a love-gótika suicid és nyavajgó világa. A Leave Me Alone kissé elkacsint a Him világába, de csak annyira, hogy kitörölhetetlen refrénnel gazdagí­tság memóriánkat, a Till Come Alive pedig a Second korabeli Paradise Lostot mixeli a Scorpions nagyí­vű kórusával, hogy aztán következzék a lemez talán legerősebb tétele, a bika, gépies ütemekkel felvértezett, kiabálós verzéjű, érzelmektől robbanó Strong Enough, mely felteszi a koronát dallamkirály fejére.

Pontszám: 10