Presto Ballet: Peace Among the Ruins

írta Philosopher | 2005.11.08.

Megjelenés: 2005.06.07

Kiadó: Inside Out Music America

Weblap: 

Stílus: Progresszí­v rock

Származás: USA

Dalcímek

Értékelés

Egy nyugati honlapon úgy jellemezték a számomra teljesen ismeretlen zenekar ezen munkáját, hogy: "...mit kapunk, ha összekeverjük a The Beatles, Aviary, Skid Row, Yes, The Flower Kings, Dream Theater, Styx, Kansas, és Deep Purple zenéjét? Nos, megkapod a Metal Church gitáros Kurdt Vanderhoof új bandáját. Úgy érted, a Metal Church, az a thrash banda? - kérdezhetné mindenki. A Presto Ballet zenéje olyan, mintha a 70-es évek végén vették volna fel - és semmi köze nincs a thrash metalhoz". Meglepő, hogy ezek után rávetődtem az albumra? Persze, hogy nem! Nem is kellett nagyon csalódnom. De először is nézzük, mit lehet megtudni az együttes honlapján. A bio kétséget kizáróan közli velünk, hogy itt igen is olyan zenét találhat az ember, ami a jó öreg 70-es évekből jön (azért ennek nem kell elsőre bedőlni), amikor a zenei igényesség valóban azt jelentette, amit a szavak sugallnak (ugye mostanában is sokat lehet hallani zeneileg igényes bandákról - csak picit ez a fogalom mintha megváltozott volna 🙂 )A zenekar maga is megnevezi a követendő utat: Kansas, Yes, Genesis és Deep Purple. Miközben hallgatom az albumot, azért én eléggé modernnek érzem ezt a zenét - sztem simán megállja a helyét 2005-ben! A zenekar kihangsúlyozza, hogy eredeti hangszereket használ: analóg szintiket, eredeti Hammond orgonát és igazi Mellotron soundot. A stúdióban is csak analóg rögzí­tési módokat használtak (szalagra!!!). Nos nekem bevezetőnek ennyi bőven elég is volt, lássuk a medvét: Peace Among the Ruins - Hát, igen! Itt tényleg tombol a Hammond őrület. Tökéletesen erre számí­tottam a beharangozó után. Feszes dobon laza gitárok, hullámzó orgona, szemtelen, már-már hányaveti refrén - és természetesen progresszí­v rock himnusz, kissé Dream Theater hangulattal a szám közepén. Scott Albright énekesnek rekedtesebb, érettebb (férfiasabb) hangja van ugyan, mint LaBrie mesternek, de jobban is illik ide ez az orgánum. A szám közepén kedélyes kiállás, zongorabetét, dzsi-dzsi gitár - örömzene! Eddig minden ok! 10 pont The Fringes - óhatatlanul is az első szám után nyomtam a vol+ gombon kettőt, hármat - ez nagyon jó előjel! A második tétel megint Hammonddal nyit, jönnek szépen sorban a furcsa ritmusképek, pörög a progresszivitás. Aztán kissé megpihenve keleties (filmzenés) folytatás indul (hájjal kenegetnek!) és a versszakok is furcsa pulzálással hagyják el Scott torkát. Ez nagyon üt! A refrénre érdekes módon elhagyják ezt a vibrálást, de szerencse a nyulfarknyi átvezető szólóban és a következő verzében visszatér ez a motí­vum, majd refrénre újra eltűnik. Hát igen, ez a játék a hangokkal. Jönnek a kórusok is, meg a sakálvokál, Hammond szóló, szőrszálállí­tó kiállás, kí­sérteties énektéma. A refrénnél kissé Arena hangulat uralkodik el rajtam, de távol sem nevezném koppintásnak, inkább csak egy bevillanás volt. Még mindig meg vagyok győzve! 10 pont Seasons - ez ilyen egyből nekiugrós nóta. Semmi felvezetés, rögtön versszak, kissé REM hatással. Talán ez az első szám, ami populárisabb, rockosabb. Az előzőek keményebbek voltak. Úgy látszik a Hammondnak végig jelentős szerepet szánnak a fiúk, úgyhogy a hangszer szerelmesei ne is olvassák tovább a kritikát, gyorsan vegyék meg az albumot! Ez egy kissé nyugodtabb tétel, rövidebb is az előzőeknél. Nagyon hangulatos kis szólócska szólal meg a tétel közepén - csak semmi matekozás, szépen vezetett dallamvonal, letisztult ritmika. És már vége is. Ha átlagot számolok a három számból, akkor is még a 10-es felé hajlunk erősen! 9 pont Find the Time - jönnek a szintiprütyik a szám elején hangulatfestő jelleggel. Lí­rának indul. Hát sajnos én nem nagyon tudom tolerálni 4. számként a lí­rákat, bár progresszí­v albumoknál még ez is belefér. Ránéztem a mutatóra, még nagyon sok van hátra ebből a számból, de már nem nagyon akarom hallgatni. Persze azért megadtam a lehetőséget ennek a tételnek is, de ezt itt nagyon feleslegesnek éreztem. Még a szám végét jól megeffektezték a srácok, de nekem ez sem segí­t sokat a tétel jó megí­télésében. 6 pont Speed of Time - még szól az előző szám, és olvasva a szám cí­mét, reménykedem! Talán bepróbálkoznak a srácok egy kis zúzással? Ennek ellenére akusztikus gitár, hegedűk és szinti nyit. Aztán szerencsére elengedik magukat a zenészek. Óramű pontossággal jön a Hammond és zenei karnevál. Egy kicsit mindenki belejátszik az első verzéig. Újra visszataláltak a srácok a szí­vemhez. Kő 70-es évek, de valahogy mégis sokkal modernebbnek tűnik. Basszus szóló is van a tétel közepén. Jó kis nóta ez is, no. Ez amolyan "gyere, te is nyomj valamit" tí­pusú szám. Szöveg alig van benne. De a vége felé még mintha szitárt is hallottam volna, sőt kétlábdobos zúzást!!! 9 pont Sunshine - újabb REM-es kezdet. Nos, ha nem egy prog albumról lenne szó, amit épp kritizálok, akkor már nyomtam volna a "Next" gombot, de hát ugye ilyent nem lehet csinálni :-)! Lement a szám fele, de ez eddig nekem nagyon gáz! Teljesen leül a ritmus, lassan hömpölyög a szám. Tiszta piknik hangulatot teremt. "Öcsém, szép az ég, süt a nap, csücsülünk a réten - Hallelúja" 5 pont Slave - morcona szintivel indulunk, én is kezdek kicsit morci lenni. Bejön szépen lassan minden hangszer, és kicsit felpörögni látszódik a zenekar. No, kicsit dögösebb vizekre eveztünk (végre). Természetesen mindezt a 2/4-et elfeledve, kitekert ritmikával. Viszont az ének itt olyan "vagány" nekem, nem tetszik túlzottan. Nagyon hangulatfüggő ez a tétel is. Sajnálatos módon úgy látszik épp nem jó hangulatban vagyok, mert ez a szám sem tetszik. Olyan jellegtelen forma, olyan semmilyen. Leginkább a Boogie (ex Mega Sztár x. helyezett) repertoárjába tudnám beleilleszteni - már persze ha leveszem róla a sok zenei csapongást, mert persze ez sem egy egyszerű tétel. Végül is ez menti meg a számot. 7 pont Bringin' It On - ha nagyon őszinte akarok lenni, akkor már vártam az utolsó tételt. Szeretnék már túlleni ezen a kritikán. Pedig tutira jól indult az album! Nos a záró tétel is akusztikus gitárral kezd, hangulatosan. Nekem egy pillanatra az Ollókezű Edward vége ugrott be, amikor a csajszi áll a zuhogó hóban, a vicceskezű ügyes haver meg nyomja a jégtömböt a kastély udvarán. Várom nagyon, hogy belezúzzanak a srácok egy kicsit a torzí­tott gityóba, de ehelyett megint a szintiprütyi jön. Aztán csak-csak megtalálja mindenki a helyét, bár a dinamika nem változik. Bejön a Hammond, folyatódik a kesergés. Úgy tűnik, az album a végére teljesen földbe állt. Kicsit sajnálom, hogy nem találtam meg a számok szövegeit, mert amennyit kiértettem belőlük, bizton állí­tom, hogy emelne a pontokon, de sajna csak a zenét megí­télve ez a szám is kudarc a számomra. 6 pont Szummázva: egy nagyon jó kritikákat kapott album ez, nagyon jó kezdéssel. Szerintem velem lehet a baj, de kicsit le fogom pontozni az albumot! Minden esetre azoknak, akik kedvelik a 70-es évek prog rock műfaját, ez az album nagyon jó kikapcsolódási lehetőséget biztosí­t, még talán relaxálni is lehet rá. Ha csak a műfajába kellene pontoznom, legalább 10-et kapna, csak ugye itt vagyok én, mint rizikófaktor, í­gy átlagolva a pontokat csak egy gyönge 8-ast kapna, de mivel nagyon elrontotta a kedvemet a romló teljesí­tmény, csak egy 7-est kap.

Pontszám: 7