Serious Black: Mirrorworld

írta CsiGabiGa | 2016.09.09.

Megjelenés: 2016

 

 

Kiadó: AFM Records

Weblap: www.serious-black.com

Stílus: Power metal

Származás: Nemzetközi

 

Zenészek

Urban breed – ének
Bob Katsionis – gitár
Dominik Sebastian – gitár
Mario Lochert – basszusgitár
Jan Vacik – billentyűs hangszerek
Alex Holzwarth – dob

Dalcímek

01. Breaking The Surface
02. As Long As I’m Alive
03. Castor Skies
04. Heartbroken Soul
05. Dying Hearts
06. You’re Not Alone
07. Mirrorworld
08. State of My Despair
09. The Unborn Never Die

Értékelés

Tükörországban (bánja kánya, legyen Tükörvilág) minden fordítva van. Nyugaton kel fel a nap, és északról fúj a déli szél. A Helloweenkor sikeressé vált sztárgitáros, Roland Grapow nem tudja másodszor is végrehajtani mesteri tervét (Masterplan), a túl hangos (Outloud) billentyűs-ritmusgitáros, Bob Katsionis ellenben új ötleteket hoz a csapatba. Az énekes, Urban breed „városi legendának” képzeli magát, és azt hiszi, jópofa, ha kisbetűvel írja a nevét, pedig Nemecsek óta tudjuk, hogy ez bizony az árulók megszégyenítése. Thomen Stauch dobos pedig kitalálja ezt a Harry Potterre emlékeztető zenekarnevet, aztán nevet és távozik a csapatból. Sirius Black pedig a Harry Potter-történetből átkerül Alice szomszédságába, Tükörországba. De hogy lesz belőle Fehér Királynő?

Egy filmzeneszerű intróval áttör a tükör felszínén, és egy huszáros kezdéssel arról énekel, hogy addig kell megragadni a lehetőséget, “Amíg élek” (As Long As I’m Alive). Csak ne lenne ott vele Karthago Árulója (tudod, „aki veled van, ha nálad a pénz”). Jan Vacik nem vacak, remek billentyűtémákat nyom az intrót követően is. Igazából a félelmem abból áradt, hogy két másodgitáros játszik a két huszár posztján (Dominik Sebastian az Edenbridge-ben Lanvall, Bob Katsionis a Firewindben Gus G mögött ritmusgitáros), akik könnyen leeshetnek a lóról, mint Alice meséjében. Szerencsére itt erről szó sincs. Semmiképp. Ellenkezőleg, akár a mesében Subidam és Subidu, egymás szavába (gitárjába) vágva játszanak nem túl bonyolult, de hatásos szólókat, melyeket jól megkomponált ikergitár-dallamok tesznek teljessé.

Folytatva a történetet, a Castor Skies a Stratovariust idézi, míg a visszafogottabb Heartbroken Soulban a Heaven And Hell ritmusa lüktet. A Dying Hearts az Avantasia Draconian Love feelingjét hozza, mikor egy power metal csapat próbál gothic rockot játszani, és sikerül mindkét műfajból a legjobbat kihoznia az ötvözetben. Az is Tükörország csodája, hogy a You're Not Alone megint egy power metal remekmű, némi Helloween beütéssel az ex-Helloween gitáros nélkül. A címadó dal a leghosszabb a maga 5 percével, és ahhoz képest, hogy inkább középtempós, eszméletlen ritmusokat kalapál össze Alex Holzwarth a verze alatt. Talán a legprogresszívebb dal mind közül. A State Of My Despair nemcsak a 'Masterplan I' hangulatát hozza a Kind Hearted Lightra utaló magatartással, de van benne egy jó adag Hunting High And Low is. A kezdésre rendesen beindul a beépített automatikus headbangelőm, kár, hogy a refrén nem sikerült olyan himnikusra, mint elődeié. Végül a The Unborn Never Die megint egy komplexebb, ritmusváltásokkal tarkított dal, de progresszívnek azért nem nevezném, a négy perc alatti játékidő kevés ahhoz, hogy igazán belemélyedjenek. Ami jó, hogy nincs felesleges, időhúzó ballada, engem az első lemez címadója, az As Daylight Breaks sem hatott meg különösebben, a rockballadákat hagyjuk meg azoknak, akik értenek hozzá: az Aerosmithnek és a Scorpionsnak.

Ahogy már többször tapasztaltam, a kevésbé tehetséges gitárosok sokszor jobb dalszerzők, mint húrakrobata társaik, mert a képességbeli hiányosságaikat magasabb fokú zeneiséggel pótolják (vagy éppen palástolják). A legeklatánsabb példák erre Rudi Schenker a Scorpionsból, Oscar Dronjak a Hammerfallból, vagy éppen Axel Rudi Pell. Most is azt kellett látnom, hogy míg Grapow kapcsán sokat vártam az első lemeztől és csalódtam, addig Katsionis friss vért hozott a csapatba, és a második lemezt sokkal jobban élveztem. A borító is látványosabb az első lemez nyomott fejű angyalánál, nekem beugrott róla a Symphony X 'New Mythology Suite' tükörvilága.

Végezetül az is elég furcsa kétértelműsége Tükörországnak, hogy bár Urban breed énekteljesítményével és dallamaival szinte a hátán viszi az albumot, végig az járt az eszemben, hogy mennyivel ütősebbek lennének ezek a dalok Jorn Lande énekével. Azt hiszem, berosálnék tőlük! És hogy lett-e Sirius Blackből Fehér Királynő? Á dehogy! Az album viszont király lett!

Pontszám: 8

Legutóbbi hozzászólások