Lacuna Coil: Delirium

írta TAZ | 2016.05.26.

Megjelenés: 2016

Kiadó: Century Media

Weblap: http://www.lacunacoil.it/

Stílus: alternatív metal

Származás: Olaszország

Dalcímek

Értékelés

A két évvel ezelőtti ’Broken Crown Halo’-val soha nem látott mélypontjára süllyedt a Lacuna Coil, így nem csoda, hogy sokan (így többek között én is) megújulást és felfrissülést szorgalmaztak az olaszok háza táján. Nos, mint azt sejteni lehetett, az akkor lezajlott tagcserék (Cristiano Migliore gitáros és Cristiano Mozzati dobos távozott) és az időközben történt újabb személyi változások friss zenei szellőket hoztak a Lacuna Coil több mint 20 esztendős várfalai közé. Bár az évek alatt ezeket a gótikus stílussal is gazdagon kicicomázott emelvényeket némileg átalakították – és talán már nem is annyira meghatározóak, mint a korai években –, azért a talján zenészek jócskán támaszkodnak erre a továbbiakban is.

A lemez egyik érdekessége, hogy gitáros nélkül készült, mivel Marco Biazzi pont a felvételek előtt intett búcsút Cristináéknak, így a basszusgitáros, Marco Coti-Zelati karistolta fel a vaskos riffeket. Az utóbbi időben djentes felhangok is előkerültek a gitármunkában, ami a változások ellenére megmaradt, a nyitó The House Of Shame, valamint a Blood, Tears, Dust is bővelkedik a szaggatott riffekben, de igazából mindegyik számban fellelhető valamennyire ez a zenei vonal. Tulajdonképpen fel sem tűnik, hogy foghíjas összeállítással készült a lemez, Marco ugyanis nagyon érzi a Coil-hangulatot – szerintem még álmából felkeltve is tudna rögtönözni egy dalt –, de az is sokat nyom a latban, hogy egy halom vendéget hívtak meg pengetni. Például Myles Kennedyt, akinek neve elsősorban énekteljesítménye miatt lehet ismerős, azonban itt egy fülbemászóan dallamos gitárszólót eresztett el a Downfallban, ami egyébként az egyik legérzékibb és legszebb pillanata az albumnak.

Ha szigorúan vesszük, akkor ezzel ki is fogytunk a lágy hangulatból, szóval, aki balladákat keres, az kerülje el mihamarabb az albumot, mert a csapat bizony az eddigi legkeményebb anyagát varázsolja elénk a ’Delirium’-mal. Ez elsősorban a tematikának – ami egy elmegyógyintézet lakóniak zavaros és nyomasztó történetein alapszik –, továbbá annak köszönhető, hogy a zenészek igencsak feszegetik határaikat, és végre kiléptek a biztonsági játék oltalmazó kezei közül. Andrea Ferro ezúttal sokat gyakorolt otthon, mivel screamjei karcosabbak mint valaha – néha már-már a hörgéssel vetekszik egy-egy megszólalása –, Cristina pedig olyan magasságokba merészkedik, amiket még 10-15 éve sem vállalt be, mondjuk a ’Karmacode’ vagy a ’Comalies’ idején. Szerencsére dallamok terén is maradandót alkottak, így szinte bármelyik dal képes beékelődni a fejünkbe, legyen az lírain kezdődő, majd zakatoló My Demons, vagy a régi visszatérőnek számító keleties hangulattal elárasztott Delirium.

Az utóbbi három lemez sötétsége és súlyossága ezúttal hatványozottan fedezhető fel a korongon, így lesz a ’Delirium’ minden idők legacélosabb Lacuna Coil-albuma, melyben szintén nagy szerepet vállalt az új dobos, Ryan Blake Folden, akinek játéka azért némileg különbözik elődjétől, Christina elmondásai alapján pedig a dalszerzésben is alaposan kivette a részét, de nagyon sok elektronikus okosság is fűződik a nevéhez.

Érdemes még szót ejteni a tematikához kapcsolódó egyenruhákról is, amiket egy rajongó készített a csapatnak. A hölgy a Facebookon kereste meg Cristináékat azzal az ajánlattal, hogy szívesen tervezne nekik színpadi ruhát, így születtek meg a koszos zubbonyhoz hasonló maskarák, melyek azon felül, hogy tökéletesen passzolnak a sztorihoz, ellentmondást nem tűrő egységet kovácsolnak a koncerteken. Jó látni, hogy vannak, akik még komolyan veszik az előadóművészetet, nem pedig csak feliratos pólóban és farmerben sétálnak fel a színpadra. Persze nem a külsőségekről szól ez a műfaj, hiszen zeneileg sem árt, ha odateszi magát az ember, de a Lacuna Coil esetében most ez is megtörtént.

Pontszám: 7.5