Paul Gilbert: I Can Destroy

írta CsiGabiGa | 2016.05.25.

Megjelenés: 2016

 

 

Kiadó: earMUSIC

Weblap: http://www.paulgilbert.com/

Stílus: blues-rock

Származás: USA

 

Zenészek
Paul Gilbert – ének, gitár Freddie Nelson – gitár, ének Tony Spinner – gitár, ének Kevin Chown – basszusgitár Thomas Lang – dob Emi Gilbert – B3 orgona, zongora
Dalcímek
01. Everybody Use Your Goddamn Turn Signal 02. I Can Destroy 03. Knocking On A Locked Door 04. One Woman Too Many 05. Woman Stop 06. Gonna Make You Love Me 07. I Am Not The One (Who Wants To Be With You) 08. Blues Just Saving My Life 09. Make It (If We Try) 10. Love We Had 11. I Will Be Remembered 12. Adventure And Trouble 13. Great White Buffalo (európai bónuszdal)
Értékelés

Nyílt titok, hogy manapság ilyen-olyan forrásokból le lehet tölteni egy lemez anyagát. Sajnos ezt sokan a zenék ingyenes megszerzésére használják, míg a magamfajta gyűjtő pedig a megszaporodott kínálat szelektálására. Mert annak idején, amikor elkezdtem a bakeliteket gyűjteni, a tévében sugárzott videoklipek, a rádiókban leadott slágerek és a Metal Hammer vagy a Kerrang újságok külföldről behozott példányai alapján tájékozódtunk, hogy mire költsük a havi zsebpénzünket (később fizetésünk egy részét). Manapság, amikor szinte teljesen kiszorult a rockzene a médiákból, maradtak az – írott vagy internetes – újságok, a magamfajta megmondóemberek véleménye azonban nem feltétlenül egyezik mindenki ízlésével. Én ezt tudomásul is veszem, és mindig hangoztatom, hogy ez az „én véleményem”. Erre alapozva megvenni egy CD-t (vagy a manapság újra divatba jött bakelitet) legalább olyan lutri, mint mikor annak idején olvasva a kedvenc előadónk új lemezének megjelenéséről, látatlanban megrendeltük azt (sőt, néha olyan is előfordult, hogy egy jól sikerült borító alapján vettem meg egy albumot). Néha bizony lyukra futottam és olyan zenék is a birtokomba kerültek, amiket aztán szinte soha többé nem húztam elő. Miközben a régi előadók egyre ritkábban adnak ki friss anyagokat, egyre több új zenekar jelenik meg a palettán, színesítve a kínálatot, de néha már-már káoszt okozva az ember fejében. Ezért tartom jó dolognak a letöltést: meghallgatom egy előadó lemezét, és eldöntöm, hogy adok-e érte pénzt. Durván 2500 darabos CD-gyűjteményem birtokában bátran vállalom, hogy a magam részéről mindent megtettem a zeneipar életben maradásáért. És ezért aztán bátran vállalom a véleményemet olyanokkal szemben, akik megálltak az ingyenes letöltésnél, és büszkék arra, hogy milyen ügyesek voltak, mennyit spóroltak.

A hosszú bevezető oka, hogy Paul Gilbertet, mint a Mr. Big gitárosát ismertem meg, és ez a zenekar a mai napig az egyik nagy kedvencem. Amit ők művelnek egyrészről hangszeresen, másik oldalról zeneszerzés terén, az egyedülálló. Paul Gilbert szólóanyagaival viszont nehezen tudok megbarátkozni, jó pár hallgatás után sem tudtam rászánni magam a megvásárlásukra. Az extrém gitártudás ott van ezekben is, nem vitás, de az ének nem az erőssége, és valahogy mintha a zeneszerzői ihlet is elszállt volna a társak motiváló közelsége nélkül. Igazán a Jimi Kidd-del és a Freddie Nelsonnal kiadott lemezei jöttek be legjobban, ott megint működött valamiféle kémia. (Egyébként Freddie Nelson itt is szerepel egy önálló dallal, ez a Gonna Make You Love Me, amelynek laza rock and rollja sokkal emészthetőbb, mint Gilbert szerzeményei.) Aztán egyszer csak elkezdett instrumentális (vagy nagyrészt instrumentális) lemezeket készíteni, és a ’Get Out Of My Yard’-tól kezdve az önálló produkcióinak is feltétlen híve lettem. A legutóbbi feldolgozáslemeze is kilencpontos lett nálam, szóval reménykedve vártam a folytatást.

És jött a nagy orcára huppanás, amikor meghallottam, hogy visszatért az énekes lemezekhez. Sosem voltam nagy híve a ’60-as évek zenéjének, és bár szívesen meghallgatok egy-egy Beatles- vagy Small Faces-feldolgozást, egy teljes albumon keresztül ilyen stílusú dalokat hallgatni nekem sok. Ráadásul még az a vékony szalmaszál sincs meg a kötődéshez, hogy ismerem az eredeti dallamot. Mert ezek itt vadonatúj szerzemények, de az ének mintha a ’60-as években, vagy a ’70-es évek első felének pop-rock stílusánál (Hot Chocolate, Earth Wind & Fire, 10CC) ragadt volna. Közben persze a gitár fantasztikus dolgokat művel, amit nem lehet nem szeretni.

A címadó I Can Destroy és az I Am Not The One (Who Wants To Be With You) az a két dal, melyeket egy Mr. Big albumon is el tudnék képzelni, ezek állnak a legközelebb ahhoz a muzsikához. A Knocking On A Locked Door tiszta Van Halen-stílusú zene, miközben az ének valami Beatles-utánzat. A One Woman Too Manyben meg éppen az ének olyan, mintha a Thin Lizzyt hallanám, miközben a zene a ’70-es évek popslágereit idézi (hogy azt ne mondjam: Mahna-Mahna). Szóval valami szörnyű kavalkád van Gilbert fejében, és valahogy számomra nem elég letisztult a végeredmény. Persze ettől még lehet ezt művészi önkifejezésnek, vagy éppen zenei poénnak is tekinteni, és biztos, hogy egyedi, amit csinál, de az én ízlésemtől túl távol áll ez a fajta ötvözet. Úgyhogy élvezem inkább a szövegi poénokat. Mert Paul ebben is kiéli magát, és talán ez a fő motivációja annak, hogy újra énekes lemezt készített. Everybody Use Your Goddamn Turn Signal, I Am Not The One (Who Wants To Be With You), vagy a One Woman Too Many már a címükben is viccesek, hát még a tartalmukban. De a Blues Just Saving My Life kesernyés humora is kedvemre való. Csak ez a kísérletezgetős zenei alkímia ne lenne hozzá! Jobban tetszett, amikor egyszerűen csak gitározott. Mert gitározni most is fantasztikusan tud, a szólóit kötelező nyári gyakorlatként adnám fel gitáriskolások számára (egy nyár - egy szóló, és jó, ha végeznek vele).

A lemez első részében az említett rockosabb dalok ráztak fel, míg a második felében az előkerült blues-rock szerzemények azok, amik még igazán fekszenek Gilbertnek, és ezekhez jobban megy a hangja is. A Blues Just Saving My Life, az I Will Be Remembered és az Adventure And Trouble jelentik a lemez legszebb pillanatait. Ha ezen a szálon futott volna végig az anyag, jobban tetszene, mint Bonamassa. És a Blues Just Saving My Life-ban még Tony Spinner is énekelhet pár sort szólóban. Őt annak idején Steve Lukather fedezte fel a Toto számára, és én akkor fedeztem fel magamnak, pedig már 1993 óta csinál remek blues-rock albumokat, és 2010 óta Paul Gilbert kísérőzenésze. Szóval minden adott lenne ahhoz, hogy a Mr. Big hard rock muzsikája mellett Paul a blues-rock gyökereinek szentelje szólómunkásságát. De sajnos Beatles-mániája, meg a ’70-es évek popslágereihez fűződő rokonszenve elviszi ezekre a kísérletezgetős vizekre, melyekben gyakrabban süllyed el, mint marad fenn. Az Európának tartogatott bónusz dal egy Ted Nugent-feldolgozás. Esküszöm, soha nem hallottam ki Ted játékából, hogy a Great White Buffalónak ilyen bonyolult riffjei lennének! Talán a túl sok torzító miatt, vagy az is lehet, hogy Paul még megcifrázta kicsit, mindenesetre ez a ráadásdal a pozitívumok javára billentette a mérleget.

Pontszám: 7

Legutóbbi hozzászólások