Diablo Swing Orchestra: The Butcher's Ballroom

írta garael | 2007.04.08.

Megjelenés: 2006

Kiadó: Sirenette Music Industries

Weblap: www.diabloswing.com/

Stílus: prog. metal, vagy mi a franc

Származás: Svédország

Dalcímek

Értékelés

A formabontó kí­sérletezgetések ingoványos talaján bizony könnyű elsüllyedni: a túlzott extravagáns megoldások öncélúan közvetí­thetnek értéket - no nem a közönség, hanem az előadó felé - , vagy válhatnak önmaguk paródiájává, inkább bohóccá, mintsem alkotói géniusszá avatva az alkotót. Sokan csak nevetünk az absztrakt művészet képzeletdresszí­rozó alkotásain - sokszor joggal - és sí­rjuk vissza a klasszikus formákat: én igazából a zenében is óvatosan közelí­tek a "paneleket eldobó", "formabontóan kreatí­v", és hasonló jelzőkkel a világot meghódí­tani vágyó csapatok alkotásaihoz. Igazából a metalban viszonylagosan szűk is a mozgástér: a tradicionális hangszereken eljátszottak mindent, amit el lehet, a riffek zömét már az afrikai törzsek is lelőtték, a kifacsart dallamok pedig inkább riasztóak - legalábbis számomra - mintsem vonzóak. Az énekeseknél a hörgés, károgás, vagy a King Diamond-i screamsinger technika szinte megszokottá vált , a hányást pedig nem lehet a végtelenségig erőltetni, mert tönkreteszi a nyelőcsövet ( no jó, ez a poén része volt). Nos, tehát hogyan tovább, ha egy banda megpróbál valami újat úgy létrehozni, hogy az megmaradhasson az élvezhetőség képlékeny felszí­nű üveggömbjében? Igen, a kulcsszó a progresszivitás, melynek igazi jelentése ugyanúgy a homályba vész - legalábbis a metal szí­ntéren,- mint a rockerség lelki tudata, vagy a true heavy metal valódi tartalma. A progresszivitásba aztán sok minden belefér, jóllehet az átlag metal fan rögtön leizzad, ha a szóról asszociálva a végtelen gitár-és dobvirgákra, és a követhetetlen dalszerkezetekre gondol, nem beszélve a jazz-be átkacsintgató hangszeres ejakulációk minden bizonnyal művészi, ám sokak számára unalmas bűvöleteiről. Ennek ellenére a már emlí­tett okok miatt talán a stí­lusok fúzionálása az az út, melyen a legtöbben elindulnak: í­gy tett ez a csapat is, mely azonban egy kis őrültséget belevéve a dologba olyan meghökkentő módon mixelte egybe a különböző zenei megoldási rendszereket, melyek egy szaltóból hirtelen hí­dba vágódó birkózó meghökkenésre okot adó bravúrjával vetekednek. Gondoljunk el egy alapvetően klasszikus alapokon nyugvó csapatot, operás énekesnővel, komolyzenei hangszerekkel felvértezve, ahogy elkezdenek egy gengszter jazz darabot, melynek a refrénje Nightwish-i epikus metalba fullad, vagy egy flamencóból kinövő a modern komolyzenét idéző refrént, miközben a háttérben törzsi dobok szólnak? Nos, lehet, hogy riasztó, amit leí­rtam, ám működik: a Diablo Swing Orchestra metalja ismerős, ám egymástól eddig távol lévő dolgokból épí­tkezik, hiszen a swinget metalba oltani ez idáig nem volt szokás, mint ahogy a Tarantino-i filmzenéket sem ültették át fémtalajba, nem beszélve a Bartókot idéző dallamok latin zenés fúziójáról ( a húros instrumentális részeknél néha fuvallatszerűen az Apocalyptica hatását is felfedezni vélem). Őrültek, ez a szó jut eszembe, ám szerencsére ez az őrültség igenis céltudatos: élvezhető refrének, és dúdolható dallamok teszik befogadhatóvá a belőtt hisztérikaként megszólaló hangszerek meghökkentő egyvelegét, a szövegek pedig.... nézzük csak meg a számcí­meket, mintha egy dadaista hőskölteménybe csöppennénk ( A honlapjukon a húskampóra akasztott balettcipő képe kellemes emlékeket idézhetnek fel a Texasi Láncfűrészes Mészárlás c. film rajongóiban, jóllehet itt horrorról szó sincs). No, nem szokványos, csakúgy, mint a dalszerkezetek, ahol azonban a sok élvezhető és eltérő stí­lusú részlet között megvan az a szükséges összekötő kapocs, mely nem engedi darabjaira hullani a szerzeményt.

Pontszám: 10