Bloodbound: "BOOK OF THE DEAD"
írta garael | 2007.03.31.
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
A Bloodbound a maga vámpíros image-ével Houdini módjára verte át a black metalra ácsingózó jónépet, kik a promóciós fotókat, és a szövegeket látva már nyálcsorgatva ( mit nyálcsorgatva, vért köpködve) ugorhattak neki a veretes címet viselő Nosferatu albumnak, melyről aztán egy kereszttől eltántorgó vérszívó módjára pattanhattak vissza az ortodox , galoppos heavy metal zsolomákat hallván. A többnapos, víz felszínére bukó vízizombiként felbukkanó csapat ugyanis olyan remek, svéd-vérben, izé ízekben tunkolt Iron Maiden -es metalt varázsolt elő a Drakula köpönyeg alól, hogy arra valszeg minden true harcosnak könnybe lábad a szeme - márha illene egy harcoshoz a sírás. Image-ükben a legelvetemültebb black éra külsőségeit próbálják közvetíteni az arcfestéses és pentagrammos bohóckodással, némi képzavart okozva ezzel a horrorban járatos hallgatónál ( az északi népek mitológiája , a sátánizmus, és a görög- szláv gyökerű vámpírizmus némileg összekutyulva jelenik így meg a végtermékben), ám a zene maga jó öreg heavy metal volt , Tad Morose-os, és galoppozós hatásokkal, deja vu-t okozó dallamokkal, hősies, nagy ívű témákkal. Sajna a csapatot nem az öröklét átka verte meg, hiszen az album elkészülte után a dobos, Oskar Belin, és az énekes, Urban Breed (ex - Tad Morose) is füstté vált a felkelő nap fényében, ám szerencsére egy jó vámpírkolóniához méltóan rögtön akadt utánpótlás, ráadásul nem is akármilyen. A családi fészekből ott termett a gitáros öcsi, Henrik Olsson, és a dalnok posztjára pedig nem mást sikerült megnyerni, mint Michael Bormannt ("Jaded Heart", "Bonfire", "J.R. Blackmore"). Bormann hangja alapvetően más, mint szintén nagy nevű elődjéé, rekedtes karaktere azonban jól illik a Maidenbe ágyazott galoppozó riffekhez. A zene az előző albumhoz képest nem változott: itt aztán ne várjon senki agyafúrt riff-facsarmányokat, szimfónikus ejakulációt- de még vérokádó brutalitást sem - , a jó öreg angolszász-svéd és germán dallamok némi deja vu-t idézve késztetik már első hallgatás után dúdolásra az hallgatót. Mivel az első album annak idején elég sokat volt a lejátszómban, - megátalkodott true heavy metal fan vagyok, kinek ezerszer is el lehet sütni egy jó énekessel ugyanazt a poént - , ezért tudtam, mire számíthatok, ám az olyan Helloween ízű téma, mint ami a Lord Of Battle-ből előköszön, még engem is megbotránkozásra sarkallt ( micsoda plágium) - ami után persze elégedett vigyorral énekeltem a fülbemászó dallamokat. A Maidenes ütemek némileg begyorsulva adják az alapot az alapvetően rockos refréneknek, melyekhez remekül illik Borman hangja. A szövegek a múltkorihoz képest nem sokat változtak.: összehoztak horror tücsköt-verebet, már az album cím is az egyik nagy rém-klasszikus, az Evil Dead központi elemére, a Holtak Könyvére utal - szerencsére a jól sikerült melódiákat hallván nem idéződik meg a gonosz, és halálra sem unhatjuk magunkat - már ha szeretjük a stílus ügyesen tálalt paneljeit.
Legutóbbi hozzászólások