Keith Richards: Crosseyed Heart

írta Bigfoot | 2015.09.23.

Megjelenés: 2015

Kiadó: Virgin/EMI

Weblap: http://www.keithrichards.com

Stílus: Keith Richards

Származás: Nagy-Britannia

Dalcímek

Értékelés

Bár Keith jó régen – huszonhárom évvel ezelőtt – csinált utoljára szólóalbumot, akadt más dolga is bőven mostanában. A Stones 2012 óta szinte folyamatosan úton van, de az öregnek azért az is belefért, hogy összerántsa harmadik saját korongját. Hetvenkét évesen nem tud meglenni Fender Telecasterje nélkül, sőt, úgy hírlik, a másik három vén csontot is rá tudta venni, hogy tíz év után álljanak már neki egy új stúdiólemeznek.

Nekem mindig is ő jelentette a Stonest, nem Mick. Bár minden tiszteletem az övé is, pózőrködési, bulvárújságokat foglalkoztató életvitele, a zenében diszkóba hajló húzásai, ehhez illő nyafogós énektémái, Miss You-féle elhajlásai soha nem voltak szimpatikusak. Keith mindig természetesebbnek, őszintébbnek tűnt. Két-két életrajzi kötetet elolvasva mindkettőjükről talán megkockáztathatok egy véleményt: Keith az, aki megtestesíti az őserőt, aki bár megjárta a kábítószeres poklot, nem egy családi tragédiát átélt, mégis igazi rock and roll játékos tudott maradni, és az egész attitűdje sokkal emberibb, mint Mické.

Ez az album is erről tanúskodik. Nem egy világmegváltó alkotás, de lenyomata Keith zenei munkásságának. Akusztikus bluesok, természetesen stonesos lüktetésű rockis nóták, whisky-áztatta balladák sorakoznak az albumon, még egy hangulatos reggae dal is belefér. Senki, ő maga sem állította soha, hogy a világ legtechnikásabb gitárosai között a helye, mégis egyéni akkordbontásai, szólói, kilométerről felismerhető dalai miatt annyira egyedi, utánozhatatlan. Keithből csak egy van, és nem kell még egy, bár nehezen tudnék elképzelni egy Keith-imitátor versenyt, senkinek nincs ilyen balta arca a világon. Meg ilyen szétcseszett fahangja sem, talán Dylan vagy Lou Reed rendelkezik-rendelkezett rosszabb hangadottsággal. A Goodnight Irene-ben megtévesztően hasonlít a hangja Dylanéhez.

Nem szép ez a zene, semmi cizelláltság, nem keverték agyon a hangszereket, a dob kifejezetten puffog, de ez így jó. Az akusztikus gitár viszont nagyon tisztán szól, remekül illik Keith itt-ott csúszkáló hangjához, amúgy a fater jóízűeket penget rajta. Természetesen nem Ronnie Wood a gitárospárja, hanem az a Waddy Watchtell, akivel valamennyi szólóalbumán közreműködött. Egy helyen az Illusionban kap egy kis vokális segítséget, Ravi Shankar lánya, Norah Jones segít neki, sőt, még a néhai jó barát, Bobby Keys szaxofonja is hallható a dalokban. Engem az egész hangzás a Stones ’Exile On Main Street’ albumára emlékeztet, mely köztudottan Keith egyik kedvenc produkciója zenekarától. Nincs kiemelkedő nagy sláger, viszont az egész nagyon egységes színvonalú, nem érzek töltelékprodukciókat. És a háttérben ott tolakodnak a fúvósok is, melyek kötelező kellékei a Stones nyers, gitárcentrikus zenéjének. Summázva: szerintem ez a produkció jobban sikerült, mint az előző kettő album, a ’Talk Is Cheap’ vagy a ’Main Offender’. Nem igazodik a trendhez, csak jön Keithből a zene.

Pontszám: 7