Gus G.: Brand New Revolution

írta Csemény | 2015.08.21.

Megjelenés: 2015

 

 

Kiadó: Century Media

Weblap: http://www.gusgofficial.com

Stílus: Hard rock

Származás: Görögország

 

Zenészek

Gus G. – gitár
Marty O'Brien – basszus
Jo Nunez – dob

Énekesek:
Jacob Bunton – 2. 3. 4. 6. 8.
Elize Ryd – 5.
Jeff Scott Soto – 7. 11.
Mats Levén – 9. 10. 12.

Dalcímek
01. The Quest 02. Brand New Revolution 03. Burn 04. We Are One 05. What Lies Below 06. Behind Those Eyes 07. Gone To Stay 08. One More Try 09. Come Hell Or High Water 10. If It Ends Today 11. Generation G 12. The Demon Inside
Értékelés

Kostas Karamitroudis. Ha nem siet valaki a segítségünkre, és böki hozzá a Gus G. művésznevet, bizony sokan nem is nagyon tudnának mit kezdeni vele, vagy ha igen, akkor Ozzy legutolsó lemeze lenne az első asszociáció. Pedig a Firewindtől kezdve az Arch Enemyn keresztül a Dream Evilig játszott ez a srác mindent. Miért érdekes ez? Mert egy szólóalbum, különösen egy gitárosé, mindig nagyszerű alkalom egy kis oknyomozásra. Nagyítót elő!

A még mindig csak 35 éves Gus G. eljátszott már szinte mindent, és az ismertség csúcsán (Ozzy) túl sem fért a bőrébe. Pedig nem sétagalopp egy szólóalbummal befutni, különösen ilyen lemezekkel és koncertekkel az ember háta mögött. Nemcsak a ’Brand New Revolution’-t, de az ’I Am The Fire’-t is hangosan ünnepelné a fél rockmédia, ha Ozzy neve alatt jelenik meg, a menedzsment nélkül viszont tök ugyanazok a számok nem kapnak elég figyelmet. Pedig igen tiszteletre méltó, hogy Gus G. ezt a pár évet sem lazsálja el, amíg van egy kis üresjárat. Mert valljuk be, több mint valószínű, hogy a Black Sabbath jövő évi sokadik búcsúturnéja után Ozzy folytatni akarja szólókarrierjét, és akkor bármikor érkezhet a behívó Sharontól a lemezmunkálatokra. Bár a Firewindben főkolomposként valószínűleg nagyjából kiélhette zenei hajlamait Gus G., de zeneszerzés szempontjából a legszabadabban most dolgozhat, nemcsak gitárorientáltan, hanem a saját munkamódszerével is. És ez alatt a pár év alatt mérhetjük fel, hogy végül is mi az ő igazi zenei stílusa: a power metal, a hard rock, esetleg a dallamos death metal (csak hogy néhányat említsünk)?

Számomra meglepő módon az ’I Am The Fire’ nem tért vissza a power metalhoz, a ’Brand New Revolution’ pedig még inkább a hard rock műfajára alapoz, főleg az amerikai csapatokra jellemző harmóniavilággal. De mindemellett Gus G. minden korábbi projektjét reprezentálja kisebb-nagyobb mértékben, és ezt úgy teszi, hogy több gitáriskolában is elképesztő biztonsággal igazodik ki. Hogy ez milyen zenei gazdagságot eredményez? Elég csak pár dalt szemügyre venni. Rögtön az instrumentális nyitótétel, a The Quest révén egy speed-power tétellel mutatja be technikai eszköztárát. Aztán a mutatványok után a dalszerzés sokszínűsége is megmutatkozik. Még a The Quest végén szembetalálkozunk egy malmsteenes akusztikus outroval.

De akad itt szinte már indusztriálos dübörgésbe hajló modernebb megközelítésű dal, az pedig külön pikantéria, hogy női hanggal hallgathatjuk. Elize Ryd már az Amarantheban és a Kamelotban is bizonyított, így a What Lies Below sem okozhatott gondot. Érdekes, hogy a dal a refrénje és a verzéi alapján akár még rádiókban is szólhatna, egy kicsit szoftosabb hangszereléssel. Visszatérve a pacsirtákra: a „főnök” érzésem szerint rosszul „kukázott”. Az előző lemezhez képest a zenészek megfelezett számával valószínűleg erősebb karaktert akart adni a lemeznek. Viszont én Buntonnak biztos, hogy kevesebb dalt adtam volna. Félreértés ne essék, nem rossz énekes, de ha olyan karakteres hangú énekeseim vannak, mint Soto vagy Mats Levén, mi a francért nem használom ki őket?! Így utólag Soto hangját ráképzeltem a We Are One-ra és a Burnre, utóbbi a koncerten is tekintélyt parancsolóbb volt Levén hangjával, aki inkább Nils Patrick Johansson stílusában közelíti meg a témákat. De talán még Blake Allison is jobb választás lett volna.

A lemez legtöbb dalánál - Levén számainál különösen - a korai, sárkányölős Dream Evilt és a Mystic Prophecy power metalját megint csak háttérbe szorítva Skid Row-s irányba húz a lemez, a Come Hell Or High Water pedig szinte egy az egyben a Get A Grip a Black Sabbath ’Forbidden’-jéről. Gus G. okosan teszi, hogy Iommi mester tudományából merít, mert a korai évek riffjeit mindenki ismeri ugyan, de a méltatlanul porban heverő és elfeledett Martin-éra egy valódi kincsesbánya a zenei útkereséshez. A lemez legnagyobb erénye egyértelműen a különböző gitáriskolák összegyúrása, amit Gus G. kiválóan oldott meg, és tálalt egy inkább westcoastosabb ízű hard rock attitűddel. Az ’I Am The Fire’ szintén nem volt hiánypótló, de abban több frissességet, több ismeretlent és újat éreztem, ettől függetlenül a ’Brand New Revolution’ is kimondottan élvezetes lett.

Pontszám: 7.5

Legutóbbi hozzászólások