Virgin Steele: Nocturnes Of Hellfire & Damnation

írta Mike | 2015.07.21.

Megjelenés: 2015

 

 

Kiadó: SPV GmbH

Weblap: http://www.virgin-steele.com

Stílus: Heavy metal

Származás: USA

 

Zenészek
David DeFeis - ének, basszusgitár, billentyűk Edward "Van Dorian" Pursino - gitárok Joshua "The Sorceror" Block - basszusgitár, gitárok
Dalcímek
01. Lucifer's Hammer 02. Queen Of The Dead 03. To Darkness Eternal 04. Black Sun - Black Mass 05. Persephone 06. Devilhead 07. Demolition Queen 08. The Plague And The Fire 09. We Disappear 10. A Damned Apparition 11. Glamour 12. Delirium 13. Hymns To Damnation 14. Fallen Angels Bónuszdalok: 01. Halloween Theme 02. D.O.A. 03. The Witch In The Forest 04. Black Sabbath 05. The Immigrant Song 06. Black Sabbath 'Reprise' 07. Riderless Horse (Save Your Breath) 08. The Devil Drives 09. Anger Never Dies 10. Funeral Games 11. The Plot Thickens 12. Haunted Wolfshine 13. West Of Sumer 14. A Greater Burning Of Innocence 15. The Birth Of Beauty
Értékelés

Prológus

Képzeld el az alábbi szituációt. Valamikor régen – talán még süldőkorodban – volt egy szerelmed, egy dekoratív, elegáns, igényes, neked igencsak tetsző ember, aki akkor elrabolta a szíved. A sors azonban úgy hozta, hogy az utatok különvált, ámde hosszú-hosszú évek elteltével újra összetalálkoztok, és immár egy merőben másvalaki áll veled szemben: az egykori szerelmedből ugyanis egy elhasznált, megcsúnyult „idegen valami” lett, rögvest lerombolva a talán már meg-megkopó emlékek szép ecsetvonásokkal festett kontúrjait.

 

Az ábrándos-szép emlékek

Valahogy én is így jártam a Virgin Steele-lel. 1998-ban – tehát viszonylag későn – ismerkedtünk meg, hála az épp akkor napvilágot látott káprázatos ’Invictus’ albumnak. Ha az emlékezetem nem csal, a mára a múlt ködébe veszett Elektromos Krokodil bolt kultikus Metal Mekkájában került be az anyag a CD-lejátszóba, én pedig már a lemeznyitó, hősies intrónál tudtam, hogy ezt csak és kizárólag nekem készítette az akkor számomra még ismeretlen amerikai brigád. Szerelem első hallásra… (Midőn e sorokat írom, 2015. július 10-én is az a szent meggyőződésem, hogy az ’Invictus’, ez a 75 percnyi dalcsokor Minden Idők Egyik Leghatalmasabb Epikus Metal Remekműve, amely csak egy paraszthajszálnyival maradt le a Személyes Kedvenceim Top 25-ös listájáról.) Azután nyomban beszereztem (értsd: egy haver CD-ről kazettára átmásolta) az azt megelőző, kétrészes ’The Marriage Of Heaven And Hell’-t is, és ha lehet, még jobban belehabarodtam David DeFeis-ék egeket karistolóan monumentális muzsikájába, olyannyira, hogy abban az időben hajlamos voltam afféle melldöngetően markáns és megingathatatlan kijelentéseket tenni, miszerint a Virgin Steele az Etalon TRVE Metal, a nagy kedvenc Manowar pedig csak szeretne az lenni, kulloghatnak utánuk leszegett fejjel. (Mindez persze a mai eszemmel már kissé meggondolatlan vélekedéssé porladt: a Manowar szent és sérthetetlen. Vagyis: majdhogy nem az…)

A változás szele

Aztán hamarjában a teljes VS-életműre rávetettem magam, alaposan megismertem őket, ahogy azonban bandukoltak előre az évek, és jöttek sorjában az újabb és újabb lemezek, bizony szép lassan apró repedések kezdtek megjelenni rajongásom falán; merthogy a fent említett triót mostanáig is igen nagyra tartom, hozzácsapva még a  a ’99-es ’The House Of Atreus: Act I’-t is, ám annak folytatása, az egy évre rá kiadott ’Act II’ esetében már volt némi hiányérzetem. Mintha DeFeisék túl sokat akartak volna markolni: jelesül, hogy az emlékezetes daltémákat szinte maga alá gyűrte az üres, semmitmondó színpadiasság dagályossága. A 2000-es években már takaréklángon pislákolt a csapat, alig-alig koncerteztek, és egy évtized alatt mindössze két stúdiókoronggal adtak életjelet magukról: a 2006-os ’Visions Of Eden’-t és legfőképp a folytatását, a 2010-es ’The Black Light Bacchanalia’-t már csak kínkeservvel hallgattam végig: sehova sem tartó dalmonstrumok céltalan hömpölygése, amelyek híján vannak mindenfajta ötletességnek, izgalmas megoldásnak, nem beszélve a vállalhatatlanul gyenge lemezhangzásról. És biza’ DeFeis barátunk is elfelejtette, mi fán terem az epikus-heroikus énekstílus, kis túlzással végigsuttogja – végigalibizi – a kétszer majd’ 80 percet…

Nem csoda hát, hogy már semmiféle vágyakozó bizsergést nem éreztem, amikor hírül vettem, hogy öt esztendő után ismét új anyaggal jelentkezik egykori kedvencem. Arra azonban nem számítottam, hogy a ’Nocturnes Of Hellfire & Damnation’ még az azt megelőző, középszerű albumokat is messze alulmúlja. Pedig a szokásosan igényes borítókép és a jó kis éj-komor, black metalos lemezcím először még bizakodásra adott okot, gondoltam, hátha ezúttal egy valóban súlyos, sötét és legfőképp feketén fortyogó, ízletes főzet készült DeFeis fémkondérjában. Mekkorát tévedtem! A régi-régi szerető csúfabb, mint valaha…

 

„A jelen hidegre tesz…”

A Virgin Steele ugyanis még sosem volt ilyen sápatag. A ’Nocturnes…’ talán csak a szintén félresikerült, a kommersz tömegízlésnek tövig benyaló ’Life Among The Ruins’-nál nem elfuseráltabb (valljuk be, ott legalább volt néhány tényleg fogós slágertéma, itt meg még az sem), de hát annak is már 22 éve, hogy gyöngécske gyökereit kieresztette… Már az albumnyitó Lucifer’s Hammer-rel komoly gondok vannak, pedig ez még a jobbak közül való: tempós, harapós darab, DE! De a főnök úr úgy érezte, hogy az egészen kellemetes riffeket muszáj neki kislányosan hisztiző falzettekkel agyonnyomni; a fickó egyszerűen kifordult önmagából, mese nincs: aki egykoron egy felbőszült hímoroszlán orkánerejű üvöltéseit megszégyenítően érces, diadalittasan férfias hangjával kápráztatott el, annak most csak erőtlen, vérszegény nyivákolásra futja? Hiába a több oktávos hangterjedelem, a technikailag a legmagasabb szintű képzettség-képesség, ha David magas regiszterei olyanok, mint egy langyos tejre szomjas kölyökmacska cérnavékony miákolása. Irritálóan fülsértő, és akkor még finoman fogalmaztam. A túlzottan teátrális, modorosan giccses, „musicales” énekstílusról már nem is beszélve… Hozzá képest Kozsó anno az Ámokfutókban maga volt a Terminátorba oltott Corpsegrinder… Ráadás a hangszeres részeknél sem bírja ki, hogy ne süvöltözzön bele egy ízeset amúgy tökfeleslegesen. Rossz szájízzel mondom ki tehát, hogy az album kerékkötője éppen DeFeis mester – egy valamikor óriási énekes önmaga harmatos karikatúrája.

Ettől függetlenül nem kizárólag az ő teljesítményén verném el a port, ugyanis a dalokban sincs sok köszönet: talán sosem hallottam ennyire ötlettelen, izgalommentes számokat a Virgin Steele-től, mint ezen a korongon; sem a verzékben, sem a refrénekben nem hallhatunk fogós, emlékezetes megoldásokat, egymást követik a jellegtelen és csakhamar unalomba fulladó szerzemények. Pedig a sajnálatos módon már védjeggyé vált enervált, amatőr hangzáson ezúttal sikerült némileg javítani: nem azt mondom, hogy a ’Hellfires…’ végre úgy dörren meg, ahogy illenék, de legalább egy, az eddigi produkciókhoz képest elviselhetőbb, mi több, egészen harapós megszólalást sikerült kikeverni. (Tegyük hozzá, hogy például a Manowar már ’92-ben, a ’The Triumph Of Steel’-lel sokkal acélosabban és bombasztikusabban dörrent meg, mint azóta bármelyik VS-anyag… Ennyit erről.)

Amennyiben a már fent említett klasszikusok mellé helyezzük a jelen alkotást, máris egyértelművé válik, hogy itt bizony több sebből vérzik a dalcsokor, sőt továbbmegyek: a kortárs epikus metal egynémely zászlóshajója (például a Sorcerer idei remeklése) úgy robog el a sokat látott, veterán banda idei munkája mellett, hogy abban aztán nincs köszönet. Valami megtört… Az még nem is volna baj, hogy ezúttal a háttérbe szorultak a súlyosabb, metal-orientált darabok, és inkább a musical-ízű balladák dominanciája érvényesül, amennyiben maguk a dalok emlékezetesek volnának; ám erről szó sincs: a mostani kínosan hosszú 80 perc egész egyszerűen embert próbálóan eseménytelen és sótlan. Ellenpéldaként szolgáljon a már említett, kilencvenes évek duplalemeze, a közel 140 perces ’The Marriage Of Heaven And Hell I-II’, amelyekben szinte nincsen egy pillanatnyi, felesleges üresjárat sem. De említhetném más korongjukat is, ha lenne értelme. Nincs. Röviden összefoglalva: a ’Nocturnes Of Hellfire & Damnation’ sajnálatos módon egy érdektelen, szürke, lapos kontármunka, nem több. Többszöri ismerkedést követően sem marad meg a hallgatóban semmi, csupán egy hosszasan hömpölygő, kilátástalan zenei massza. Ennyi. És ez bizony kurva kevés.

Epilógus

Higgyétek el, nagyon szerettem volna bármiféle pozitívumot találni ebben a monumentálisan érdektelen alkotásban, ez azonban már régen nem az a Virgin Steele, amit az ’Invictus’-szal megismertem ’98-ban: egész egyszerűen EGYETLEN dal sem szerepel itt, amelyre őszintén azt tudnám mondani, hogy méltó ehhez a patinás névhez. És ez igen szomorú. (A 73 perces bónuszszámokat tartalmazó második lemezt pedig már nem is minősíteném; maradjunk annyiban, hogy a mélyen tisztelt hallgató számára felesleges időtöltés minden egyes másodperce…) Rossz kimondani, de muszáj: a ’Nocturnes Of Hellfire & Damnation’ egy roppant elvetélt próbálkozás, a Virgin Steele egyik, ha nem A Leggyengébb Albuma. Írom ezt úgy, hogy közben a szívem majd’ megszakad: mégiscsak egy régi-régi kedvenc tetemére hányom rá a földet vigasztalanul…

Pontszám: 4.5

Legutóbbi hozzászólások