Ten: Isla De Muerta

írta CsiGabiGa | 2015.06.10.

Megjelenés: 2015

 

 

Kiadó: Rocktopia Records

Weblap: http://www.tenofficial.com

Stílus: Dallamos rock

Származás: Nagy-Britannia

 

Zenészek
Gary Hughes - ének, gitár, vokál Dann Rosingana - gitár Steve Grocott - gitár John Halliwell - gitár Darrel Treece-Birch - billentyűs hangszerek Steve Mckenna - basszusgitár Max Yates - dobok és ütőhangszerek Karen Fell - háttérvokál
Dalcímek
01. Buccaneers / Dead Men Tell No Tales 02. Tell Me What To Do 03. Acquiesce 04. This Love 05. The Dragon And Saint George 06. Intensify 07. Karnak / The Valley Of The Kings 08. Revolution 09. Angel Of Darkness 10. The Last Pretender 11. We Can Be As One (európai bónusz) / Assault And Battery (japán bónusz)
Értékelés

Gary Hughes feltette kalózkapitányi kalapját és a ködös Albionból egy másik ködös szigetre kalandozott, ahol a Hold fénye csak ritkán mutatja meg a bűnös lelkek valódi arcát. Fél évvel az előző lemez, az 'Albion' után itt az 'Isla De Muerta', „a halál szigete, amit csak az találhat meg, aki tudja, hol keresse”. Nos, egy biztos: Gary Hughes tudja, mit akar. Ahogy az első és második Ten lemezt fél éven belül megjelentette, most 10 lemez után megismételte ezt a bravúrt, és miközben mások az évenkénti megjelenésről átszoktak a 4-5 évenkénti lemezkészítésre, ő fél éven belül kiadta a tizenegyedik és tizenkettedik albumát a zenekarnak.

Régi kalóztrükk kitűzni a fehér zászlót, aztán közel érve a másik hajóhoz, zászlót cserélve megcsáklyázni azt. Hughes kapitány is valami ilyet csinált, amikor egy lassú nótával ringatta biztonságba hallgatóit a lemez elején. Ritkán kezdenek lemezt lassúval, mindig elismeréssel adózóm a merészeknek. Mert egy Stratovarius albumot is mennyivel könnyebb eladni egy Hunting High And Low nyitással, mint mondjuk egy Will My Soul Ever Rest In Peace-szel? Mégis mindkettő remek nóta, ahogy a Dead Men Tell No Tales is az. De bátraké a szerencse! Az instrumentális intróként felhangzó Buccaneers pedig egy igazi modernkori verbunkos: egy kalóztoborzó dallam, mely Hughes csodálatos dallamvilágát egy Rejtő Jenő-féle légiósregény hangulatába illeszti. A toborzás ugyan jelképes, hiszen a tavalyi csapaton nem változtatott, sőt, állítólag egyszerre vette fel a két lemezt, mint Peter Jackson a Gyűrűk ura filmeket. De a felvételt nyert kalózoknak rögtön jön miheztartás végett a hidegzuhany: A holtak nem beszélnek! Szóval mindenki vigyázzon magára és tartsa a pofáját! Mi is, mert az altató dallamok után az ikergitár szólóra már begyorsul a zene (na itt a csáklyázás), hogy aztán az előzetesen felrakott slágerrel folytatódjon a lemez. Mondjuk ettől a daltól pont nem dobtam hátast, átlagos Ten nóta, a kapitány nem kockáztatott.

Pedig ennél sokkal érdekesebb dolgok is vannak a hajóján. Példának okáért a Revolution című dal, mely az indusztrimetalos dob- és gitárjátékával elsőre nagyon idegen volt, kb. mint egy csokornyakkendős frakkos Hippolit a kalózhajón. De aztán egyre inkább belopta magát a hallójárataimba. Talán pont azért érdekes, mert más, mint a többi. Ahogy az utolsó Lord lemezen az Engem ne várjatok, ami a többihez képest laza dalszerkezetével tűnt ki a többiek közül, s lett a koncerteknek is egyik nagy kedvence (na meg a Wayward Son lenyúlása miatt, de az egy másik kalóztörténet). A japán tengerek hajósai is érezhették ezt, mert másodiknak betették ezt a dalt a Tell Me What To Do helyére. Az Acquiesce legnagyobb hibája a gagyi szintikezdés, utána az is egész szépen kiteljesedik, a kötelező szerelmi szál pedig érkezik a This Love című balladával. Megkapom végre azt az átütő erejű lírát, amit az 'Albion'-on hiányoltam. Hughes kapitány régi pompájában hajlítja a dallamokat. Odatehető a klasszikusok mellé.

Aztán jön Szent György és a sárkány története, talán egy kocsmai anekdotázgatás közepette került elő, majd valaki (a gitáros) rákezdi a What Shall We Do With The Drunken Sailor kezdetű tengerészdalt és máris a tetőfokon a hangulat. Mint mikor Wolf Hoffmann a klasszikusokat építi a gitárszólójába az Acceptben. Ha még lehet fokozni ezt a jókedvet, az Intensify megpróbálkozik ezzel, de igazából az egyiptomi kirándulástól kezd izgalmassá válni a lemez második fele. Karnakot épp csak érintjük egy instrumentálissal, mely megint mintha egy Rejtő regény ZS kategóriás filmadaptációjában lenne a kötelező hastáncosnőt aláfestő muzsika, majd a Királyok Völgyébe csorgunk le a Níluson, kicsit Babylon kapui is felsejlenek a riffekben, de az ének szerencsére nem akar Rainbow lenni. Sőt, ez a vocoderrel torzított hang kifejezetten ellentétes hatást vált ki. Már nincs semmiféle kényszerképzetem, ez itt Hughes kapitány börtöne. Nincs menekvés! Itt az indusztriális Forradalom (Revolution), amelyről már beszéltem, majd elér minket a Sötétség angyala (Angel of Darkness), hogy szárnyaival beborítson. A The Last Pretender pedig, ha nem is olyan monumentális lezárása az albumnak, mint a Wild Horses volt az 'Albion'-nak, de egy nagyon kellemes, sokszor hallgatós középtempós. Mi európaiak kapunk még egy kis pettinget (lírát) ráadásképpen, a japánok meg egy dögös szex utáni utolsó slukkot, ahol végre két gitár kétfelé szólózik, míg a harmadik – talán magyar származású lévén – nyomja ezerrel az Utolsó cigaretta riffjeit ellentmondást nem tűrően.

Mintha némileg visszarendeződtek volna a dolgok az 'Albion' óta. Kevesebb hard rockos felhangot hallok a sziget felől, viszont újra hatalmas sziréndallamok csábítanak. Továbbra sem érzem azonban a három gitáros létjogosultságát ebben a zenében. Főleg azért nem, mert olyan alapskálákon klimpíroznak, hogy a tengerészdal feldolgozáson kívül szinte semmi sem maradt meg a játékukból. Ahogy a cigányprímás mondta: „Jó-jó, csak hiányzik belőle a cisz”. Még leginkább a kellőképpen hátrakevert refrén aláfestésekben éltem ki a gitárimádatomat, ott érdekesebb dolgok vannak, mint a kiemelt szólókban. A borítón pedig megint egy csinos hölgy, ezúttal kalózruhában. Mintha Hughesra mostanában tört volna rá az a 70-es évekbeli szocialista divat, hogy a terméktől függetlenül egy hiányos öltözetű nőt rá kell tenni a képre.

Pontszám: 8.5

Legutóbbi hozzászólások