Scorpions: Return To Forever

írta CsiGabiGa | 2015.02.23.

Megjelenés: 2015

Kiadó: Sony Music

Weblap: http://www.the-scorpions.com

Stílus: Dallamos rock

Származás: Németország

Dalcímek

Értékelés

Mindig is szerettem a Scorpionst. És nem azért, mert Michael Schenker, akinek megszállottja vagyok, itt kezdte a pályafutását. Mert az 1972-es 'Lonesome Crow' jazz-rockja pont nem az esetem. A '79-es 'Lovedrive', melyet vele kezdtek el felvenni, de újbóli távozása után Matthias Jabsszal fejeztek be, már annál inkább. De imádtam az Uli Jon Roth-tal készített albumokat is, főként a 'Taken By Force' taglózott le, de a 80-as évek aréna rockja is nagyon bejött. Végülis ez a korszak már a 'Lovedrive' lemezzel elkezdődött, de a 'Blackout', 'Love At First Sting' lemezekben csúcsosodott ki. Utána következett a hanyatlás. Hiába a négy év szünet, mely a 80-as években még rettentő soknak számított, hiába olyan slágerek, mint a Rhythm Of Love vagy a Wind Of Change, azok a lemezek már nem tudtak lekötni oly mértékben, mint elődeik. Aztán megtörtént a csoda, mert a 'Face The Heat'-tel újra nagyot durrantottak. Keményebb lett, mint elődeik, de jót tett nekik a bekeményedés. Aztán mintha megijedtek volna a saját árnyékuktól, csináltak egy sokkal, de sokkal lágyabb 'Pure Instinct'-et, majd pályafutásuk szégyenét, az 'Eye II Eye' albumot. Bár az tény, hogy a Casio prüntyögéses To Be No.1-t sosem fogom feledni…

Öt év kellett hozzá, hogy megtalálják az innen kivezető utat, de az 'Unbreakable' és a 'Humanity – Hour I' egy járható útnak tűnt. Emlékezz csak vissza a Hour I elementáris kezdésére, mely lemezindítónak és koncertnyitánynak egyaránt hatásos volt. Végre hasznosították a „Kottak Attakot”, James Kottak technikás és erőteljes dobjátékát, mely köröket rávert Rarebell nagyapócás dobpaskolására. Én imádtam azt a két lemezt. Ezért a 'Sting In The Tail' elsőre csalódás volt. Mi az, hogy „vissza a 80-as évekhez”? Két ilyen jó lemez után, mely ugyan népszerűségben nem vetekedhet a régi nagyokkal, de színvonalas, vállalható muzsikát tesz le az asztalra, megőrizve a Scorps hagyományokat, miért kellett 2010-ben ilyen 80-as évekbeli aréna rock lemezt csinálni újra? Aztán ahogy egyre többször hallgattam, egyre jobban beleszerettem. Miért ne csinálhatnák ezt, ha ehhez értenek legjobban? Még ha el is tűnt a Lennon–McCartney, vagy Jagger–Richards szerzőpároshoz hasonlóan védjegyszerű Schenker–Meine vonal, és átvették helyüket az új producer-zenész-zeneszerző páros, Mikael Nord Andersson és Martin Hansen, valamint egyéb társszerzők, mint Eric Bazilian vagy a Thomander–Vikström duó, de a fiatal producerek egykori rajongóként ráéreztek a stílusra. Zseniális búcsúlemez lett volna.

A lemez és a búcsúturné sikere további zenélésre késztette a már akkor 62 éves Rudolf Schenkert és Klaus Meinét, aminek egyrészről örülök, mert mindhalálig rock and roll, és nyomják csak a fiúk, míg össze nem esnek a színpadon, másrészről viszont lecsúsztak a „csúcson kell abbahagyni” pillanatról. Azóta csalódást okoztak a 'Comeblack' albummal is, melynek a feldolgozás része is furcsa volt, de az önfeldolgozás meg végképp értelmetlen és értékelhetetlen. És az 'MTV Unplugged – Live In Athens' is messze elmaradt az 'Acoustica' megismételhetetlen hangulatától. A behozott vendégénekesek is csak azt bizonyították vergődésükkel, hogy az akkor már 65 éves Meine még mindig magasabb osztályban játszik, egyedül az AHÁ-s Morten Harket tudott lépést tartani vele. A tangóharmónikás-mandolinos átiratok viszont nem jöttek át nekem. A koncert egyetlen pozitívuma, hogy először itt játszották el élőben nagy kedvencemet, a Born To Touch Your Feelings-et.

És eljutottunk 2015-ig, amikor 5 év várakozás után (emlékezz, csak a bukott 'Eye II Eye' után volt ekkora szünetük) megjelent az új stúdióalbum, melyet azzal harangoztak be, hogy visszatérés a 'Love At First Sting' időszakhoz. Olyannyira, hogy a Van Halenhez hasonlóan (akik ugye a 'Van Halen II' korabeli demókból gyúrták össze az 'A Different Kind Of Truth' lemezüket) akkori, felhasználatlan demókat vettek elő, nem is akármennyit, nyolcat, hogy visszahozzák a legsikeresebb időszak hangulatát. Nos, őszintén szólva ezek a Schenker–Meine szerzemények akkor azért maradtak le az albumról, mert egyszerűen gyengébbek voltak, mint a többiek. És nincs ez másként 2015-ben sem. Szerintem ezt a „Rock this joint!” kezdést most találták ki, mert kísértetiesen emlékeztet a Sting In The Tail ütősre sikeredett „Bang, bang, rock with the gang” Donald kacsás repedtfazék hangon előadott soraira. És nagyjából ez a legtöbb jó, ami elmondható a Hard Rockin' The Place című nótáról. A Rock My Car sem egy nagy eresztés, de legalább Kottak végre odapüföl a bőröknek rendesen. Balladákban mindig verhetetlenek voltak, így a House Of Cards is egy roppant kellemes hallgatnivaló, bár nem olyan ütős, mint a legutóbbi Lorelei. Inkább csak a 'Face The Heat' bónuszaként a végére pakolt Daddy's Girlre hasonlít, míg a Gypsy Life a Fehér galambbá (White Dove) változott Gyöngyhajú lány – ami egy másik bónuszdal, a 'Live Bites'-é – reinkarnációja. A Rock 'N' Roll Band és a csak a limitált verzión szereplő Dancing With The Moonlight akusztikus változata már elhangzott az említett unplugged koncerten, ez talán a két legjobb rocknóta a régiek közül. Meg a Catch Your Luck And Play, amibe viszont belepiszkáltak a producerek rendesen.

Szerencsére a producer duó által írt számok jobban sikerültek, és végül ezek viszik el a hátukon a lemezt. Eszméletlen, hogy ezek a fiatal svédek mennyire dallamérzékenyek, jobban tudják, mi kell a Scorpionson nevelkedett korosztálynak, mint a rajongóival együtt öregedett csapat. Csupán az a bajom velük, hogy azt az elemi erejű ritmusszekciót, ami ott rejlik a Kottak–Maciwoda párosban, nem tudják kihasználni úgy, ahogy a kétezres évek lemezei. A We Built This House annyira retró, hogy akár Rarebell is dobolhatná. A videóklipen Kottak látványos és széles mozdulatokkal igyekszik palástolni, hogy mennyire nincs dolga. Ennek ellenére a klipnóta is, és a nyitó Going Out With A Bang is nagyon tetszik, ahogy a Judas Priest Unitedjére hajazóan lötyögős, de közben némi ZZ Topos gitárhangzással megpiszkált sláger, a Rollin' Home is.

A limitált verziót csak az igazi rajongóknak ajánlom, mert a korábban már hallott Dancing With The Moonlighton kívül nemigen van értékelhető a 4 bónuszdal között. A The World We Used To Know zeneileg erősen a Queen I Want To Break Free-jére hajaz, ami persze Meine énekével azért más fordulatot vesz, de akkor is ugyanaz a popos sláger, ami a Queennél is volt. A másik két dal meg egyszerűen elmegy az ember mellett, csak azt veszed észre, hogy vége a lemeznek. Ja, hogy volt itt még valami? Fel se tűnt!

Pontszám: 8