Néhány gondolat a Fonogram Dí­jkiosztó Gáláról

"Az új magyar narancs. Kicsit sárgább, kicsit savanyúbb, de a mienk" Bárcsak mi is ünnepelhetnénk ezzel az örökbecsű idézettel, mert ha nincs is lehetőségünk egy " Grammy Dí­j" klónt rendezni, azért annak egy savanyúbb formáját előállí­thatták volna kicsiny hazánk gondos szakemberei: sajnos azonban a savanyúból rohadt, a gyümölcsből pedig, hát, khmm, legjobb esetben is műanyag dekoráció lett. Persze, lehet hivatkozni, hogy hát mindennek a forrása a pénz, meg hogy a zenei kultúra Magyarországon olyan alacsony, hogy nem is érdemes jobbat rendezni: nos, hát a műsor bakijai nem az édesen csengő aranyforintok , hanem a szakmai hozzáértés - de ha kisebb igényűek vagyunk , akkor is némi esztétikai , jóí­zlésbeli kategória - hiányáról tanúskodnak, melyeket szerintem akár milliók hiányában is ki lehetett volna küszöbölni s hát úgy gondolom, a zenei kultúra tekintetében sem vagyunk "rosszabbak", mint mondjuk stájer rokonaink.... Persze mindenképpen dicséretes a kezdeményezés, hogy kicsiny hazánkban is - egyfajta show keretei között - adják meg a tiszteletet a könnyűzenei élet adott évben valamilyen szintű produktumot hozó együttesének, vagy zenészének, ám úgy gondolom, kicsit átgondoltabb koncepcióval, kis odafigyeléssel nem fordulna önmaga paródiájává ez a rendezvény. Sajnos, ami legelőször szemet - illetve fület- szúrt, a műsorvezető páros hölgy tagjának abszolút felkészületlensége, bár felkészültségi szintről általában olyannál beszélhetünk, kinek tehetsége legalább minimális szinten predesztinálhatná a személyt az adott megnyilvánulási formára: esetünkben ilyenről szó sem volt - sem fazonilag, sem beszédkészségben, illetve technikában, sem viselkedési megnyilvánulásokban nem tudta átvinni az Abaházi Csaba által felállí­tott - egyébként nem túl magas - lécet. Spontánnak vélt kommentárjai inkább kí­nosak, mint humorosak voltak, s hát a szakmai felkészültségről mindent elmondott az év hazai világzenei dí­j átadásánál kiröppentett - engem némileg megrökönyödésre késztető - információja: a Csí­k zenekar még a Kispál és a borz - zal is együtt zenélt! Hm... gondolom a magyar folk kulturális örökségét alázattal ápoló együttes tevékenységében ez a legkiemelkedőbb dolog, jóllehet minden tiszteletem Kispálék iránt, de hát az ő munkásságuk valahogy távol esik a világzenei dimenzióktól. A másik - leginkább szemet szúró baki - a külföldi kategóriák dí­jazottjai leveleinek egyentartalma volt, melynek végén mindegyik banda, vagy zenész ugyanazzal az udvariassági formulával - ezer csók, vagy valami ilyesmi - köszönt el, felébresztvén a nézőben a gyanút, hogy netán szóra sem méltatták egy távoli ország zenei dí­ját. ( Persze ez csak feltételezés, az ismétlődő köszönő panelek okozta enyhe rossz szájí­z.). Egyáltalán szükséges ekkora piaccal rendelkező országnak külföldi nyerteseket hirdetni? A borí­tékok nyitásánál már szinte komikus volt, ahogy a neveket felolvasni próbáló személyek a borí­tékon, és nem abban keresték a dí­j nyertesét, nem tudom elképzelni, hogy nem sikerült elmondani ezt az alapvető momentumot az emlí­tetteknek, elkerülvén ezzel például a UPC-t képviselő úriember kí­nos félremondását. A kameraman néha végigpásztázta a közönséget - hát mit mondjak, a hangulat inkább volt hasonlatos egy kí­nos feszélyezettségű, dögunalomba forduló párttaggyűléséhez, ami az arcokon tükörként kopí­rozódott be a világba, degradálva az egyébként is erőltetett műsormenetet. A kategóriák esetében egyszerűen nem értem - s most csak bennünket érintve - , hogyan lettek kettéválasztva a modern és a hagyományos rock dí­jainak jelöltjei. Nem tudom, hogy Ákos például miképpen lehetett jelölt - bár mivel a szóban forgó albumát nem hallottam, í­gy erről inkább nem mondanák véleményt, azt megtette helyettem Ganxsta Zoli arckifejezése a dí­j átadása közben - , de hogy a Hooligans mit keresett alapvetően hagyományos, glam-es rockjával a "modern csapatok" között, és ha már van ilyen kategória, az ide sokkal inkább jelölhető Wendigo miért a "hagyománytisztelők között" várta sorát, azt már végleg nem világos nekem. Ráadásul a modern rock jelölése után lépett szí­npadra a magyar thrash úttörőjének számí­tó Moby Dick - némi képzavart okozhatva a laikus nézőben - , bár az itt előadott kultikus "sláger" - nem gondoltam volna, hogy Smiciék ezzel állnak elő, igazi antimainstream-es metal feelinget csempészve a rózsaszí­n ködfelhőbe- örökbecsű riffjei és sorai valószí­nűleg kivágták a biztosí­tékot a nézők egy részében. ( Ennek kellemetlen ellenpontját jelentette Lukács Laci egyszemélyes show-ja, gondolom a következő napokban majd kiderül, mi lehetett a valódi oka annak, hogy hazánk egyik legnépszerűbb rockbandájának nem volt hely a szí­npadon.) Persze a metal társadalom egyöntetűen visszafojtott lélegzettel az "Év reménysége" kategóriában zajló versenyt figyelte, hiszen - és azért ez mutat valamit a szí­ntér erősödéséről - két echte metal banda is bekerült a várhatóan jelölt megasztáros indulók közé. Az természetesen hiú ábránd volt, hogy az egyébként tényleg jó hangú és országos ismertséget szerző Rúzsa Magdi, vagy az egyéni orgánummal rendelkező Szabó Eszter mellett fiaink is labdába rúghatnak - bár azt nem értem, hogy a számomra jelentéktelen hanggal bí­ró Bartók Eszter hogy került ide - tudomásul kell venni, hogy a metal rétegműfaj, s az átlagnéző nem aszerint szavaz, hogy tavaly is egy metalbandának sikerült megnyerni az Euroví­ziós dalfesztivált - szerintem sokan nem is hallottak erről. Mindenesetre a Wendigo "második helye" szép teljesí­tmény volt, talán annyi vigasztalhatja őket, és a Wisdomot, hogy az első helyezett általánosan elfogadottan is a tehetségesebb énekesek közé tartozik. Természetesen lehet elemezgetni, hogy mi lett volna, ha valamelyik metal csapatunk kerül ki, kinek lett volna nagyobb esélye, a hagyományosabb, talán jobban befogadhatóbb zenét játszó Wisdomnak, vagy a modernebb í­zeket hozó Wendigonak- szerintem egyiknek sem, bár itt azt hiszem, a puszta jelenlét kérdése lett volna a lényeg, a metal könnyűzenei kompatibilitásának, elfogadásának egy újabb szándéknyilatkozata. Nagyot sóhajtva kapcsoltam ki a TV-t az est befejeztével, ismét visszagondolva az í­rás elején idézett filmre, melynek egy újabb gondolatával mentem aludni, ismét megbizonyosodván arról, hogy az igazán jó alkotásokat örökérvényű, általánosí­tható példázataik teszik azzá ( bocs a közhelyért). " Ugyan, kit csaptunk be? Magunkat? Mi tudjuk, miről van szó. A kutatókat? Azok örülnek, hogy plecsni van a mellükön. A széles tömegeket? Azok úgyse esznek se narancsot, se citromot, de boldogok, hogy velünk ünnepelhetnek." Én sajnos nem lettem boldog.