Winger: Better Days Comin'

írta CsiGabiGa | 2014.04.16.

Megjelenés: 2014

Kiadó: Frontiers Records

Weblap: http://www.wingertheband.com

Stílus: Hard rock

Származás: USA

Dalcímek

Értékelés

Azt a patkánykergetős, ólomkatonás, szexgépes, Kínától búcsúzós, evilágon túli Wingerét neki! Hát micsoda dolog az, lekoppintani a Queen borítóötletét, és kihozni egymás után egy fekete és egy fehér lemezt! Csak hogy azt emlegessék az emberek! Nem a zenéről kéne inkább beszélni? Dehogynem! Persze a Queen fehér (’A Night At The Opera’) és fekete (’A Day At The Races’) lemezére sem emlékezne senki ma már, ha nem lenne rajtuk első osztályú muzsika.

Bevallom, amíg a House of Lordsnak jobban szeretem az újkori munkásságát, a Wingernél leragadtam a 80-as évek végén, 90-es évek elején. Számomra háromlemezes zenekar maradtak. Eddig. A ’Winger IV’ a borongósabb és kicsit progresszivitás felé kacsintgató muzsikájával nem ragadott torkon. Az én problémám. Az meg pláne, hogy ezek után a ’Karma’-ra már oda se figyeltem. Most a borítók hasonlatossága miatt visszahallgattam, már csak kíváncsacsi mivoltom miatt is, és azt kell mondjam, hiba volt nem odafigyelni arra a lemezre.

Nem akarok senkit untatni a zenészek előéletével, csupán azért említem meg Kip Winger Alice Cooperes múltját és Reb Beach Dokkenes kilengéseit, mert valahol ezek is benne vannak az albumban. Számomra a lemez legnagyobb erénye, hogy Reb Beach végre kibontakozhat (és ki is bontakozik). A Fehérkígyó mintha a farkába harapott volna, olyan visszafogottan játszott Doug Aldrich árnyékában. Most végre eszembe juttatta, hogy miért is szerettem annak idején a Wingert és miért vettem meg a Dokken On The Beach, vagy mit is mondok, Beach In The Dokken albumokat.

A Midnight Driver Of A Love Machine mindjárt az elején megalapozza a jókedvemet, mert a korai mesterhármas világát hozza vissza, egy kicsit a Rainbow In The Rose-ra emlékeztet, egy remekbe szabott, de rádióbarát (30 másodperc alatt tartott) gitárszólóval. A legnagyobb durranás viszont szerintem a Rat Race. Még visszább megy az időben, a 80-as évek elejére. Egy Judas Priest programba is simán beférne a metal riffjeivel, az ikergitár-szólójával és a Rapid Fire-re emlékeztető dallamvezetésével. A ’British Steel’ lemezbe simán be tudnám passzírozni, pl. az unalmas sikálásba fulladó Steeler helyére. (Nem akarok a Judas-rajongók lelkébe tiporni, hiszen a mai napig a legnagyobb kedvencem a JP-től ez a lemez, épp ezért meglepő és izgalmas a visszanyúlás ehhez a korszakhoz.) Aztán itt a So Long China az egyszerű riffek és dallamok kedvelőinek, annak idején az Easy Come Easy Go-t imádtam, pedig egy primitív nóta volt, de nagyon fogósan megcsinálva és egy igazi "hajmetalos" klippel alátámasztva. Nos, ez a kis kínai is ilyen. Csak videó nélkül.

A középtempóban utazóknak lehet igazi csemege a Storm In Me, mely a Whitesnake-ízű riffekre teszi fel a koronát egy Alice Cooper stílusú refrénnel, vagy a Queen Babylon, mely Dokken hatású gitárjátéka ellenére igazi korai wingeres dallamokkal örvendeztet meg, sőt talán némi Szivárvány is bekacsint a refrénnél.

A címlista alapján azt hittem, a Tin Soldier a Small Faces slágerének feldolgozása lesz, de a 60-as évek hangulatát a Better Days Comin' hozta el. Mintha egy Beatles dal (pl. a Ticket To Ride) modernizált változata lenne! Remek színfoltja az albumnak, bár elsőre elvette a kedvem a refrén alatti Schenker-riff koppintás (Cry For The Nations). De aztán ezzel is megbarátkoztam. Csak a jóktól érdemes lopni, nem igaz? A lemez balladája az Ever Wonder, gyönyörűséges moll dallamokkal, még az sem zavar, hogy hallottam már ezeket a valahol.

Megmondom őszintén, a progresszív Wingerrel továbbra sem tudok mit kezdeni. A Tin Soldier, amely mint kiderült, saját szerzemény, a Small Faces dallal csak névrokonságban áll, a fúziós muzsika irányába csavarog, a lemez két utolsó dala pedig mintha a Kip Winger szólóalbumokról maradt volna le. Borongós, szomorkás, nehezebben befogadható, távol állnak tőlem. Bár, ha jobban belegondolok, az Out Of This World egy olyan kifinomult progresszív pop muzsika, mint a Mike & The Mechanics zenéje. Ezt a dalt nehezebb volt megírni, mint eljátszani. Joe Satrianinál érzem azt, hogy néha feszegeti a saját határait, meg a gitárét. S ez néha a zene rovására megy. Itt viszont a zenének van alárendelve a zenész.

Pontszám: 8