Gus G.: I Am The Fire

írta Jocke | 2014.04.09.

Megjelenés: 2014

Kiadó: Century Media

Weblap: http://www.gusgofficial.com/

Stílus: Heavy metal / hard rock

Származás: Görögország

Dalcímek

Értékelés

Van egója ennek a gyereknek, az biztos: legalábbis első szólólemeznek ilyen címet adni nem feltétlenül szerény természetre vall. De hát van is mire, hisz’ a jó Gus köztudottan nem a nemzetközi gitárosmezőny legvégén kullog, hogy csak nagyon árnyaltan fogalmazzunk. A Fehérvárra is ellátogató Firewind-főnök (na meg ugye tegyük hozzá kötelező jelleggel, hogy Ozzy papa gitárosa is) már évek óta tervezte első szólóalbumának kiadását, és valljuk meg, hogy ideje is volt: nehogy már Európa egyik legjobb gitárosa ne rendelkezzen saját kiadvánnyal. S valóban megérte rá várni: az ’I am the Fire’ bizonyítja, hogy Gus G. azért csak-csak elboldogul azzal a fránya gitárral…

Gus instant piedesztálra emelése után pedig álljon itt egy hozsanna az ’I Am The Fire’-hez. Az album úgy roskadozik a vendégelőadóktól, mint a polc a szexfilmektől, összesen heten énekelték fel a korongot, Gus mellett pedig még hárman fogtak basszusgitárt. A Mats Levén nevű aranytorkúnak rögtön négy dal is jutott, ami nem csoda, hisz’ jól ismerik egymást, sőt Mats a Firewindet is kisegítette már néhány alkalommal. Tovább böngészve az énekeslistát, szinte már meg sem lepődtem, amikor Jeff Scott Soto is kacsintott egy sármosat, de az Evergrey-frontember Tom Englund neve sem csengett rosszul.

Az ’I Am The Fire’ rögtön két Levén-nótával nyit, a feelinges vonalvezetésű, szenzációs énektémával megspékelt My Will Be Done-nal (amely talán az egész lemez legjobbja), valamint a Blame It On Me-vel, ami egy lazább, klasszikus hangvételű rockszerzemény. Sőt, az egész albumot végigkíséri a klasszikus rock és a heavy metal találkozása, így – na meg a csapatnyi énekes miatt – meglehetősen sokszínű lett a végeredmény. Ez egy szólólemez esetében szerintem egyáltalán nem baj, ráadásul ha rápillantunk az utolsó Firewind lemezekre, azokon is találunk poposabb megközelítésű, vegyesfelvágott dalokat (ami szintén nem fekete pont).

Talán elfogultság a részemről, de a Levén által felénekelt dalok viszik a prímet, de a címadóra, az I Am The Fire-re sem lehet panasz, amelyet Blake Allison, a Devour the Day énekese karcolt bele a korongba. Na jó, nem olyan mélyek azok a hangszállal vájt barázdák, de azért azt nem lehet kijelenteni, hogy nem karakteresen látta el feladatát. Két instrumentális szerzemény is figyel az albumon, ezek szintén a(z amúgy valóban combos) lemez megsüvegelendő pillanatai közé tartoznak: a Vengeance-ben Dave Ellefson dorombol egyet Gus nyakatekerései mellé, a Terrifiedban pedig az elnyűhetetlen Billy Sheehan szorongatja a bőgő nyakát.

Az összképet az egyetlen női fellépővel, az Alexia Rodriguezzel felvett Long Way Down savanyítja picit, valahogy nem illik a sok szőrös képű közé. Viszont a Michael Starr-nótán meglepődtem (pozitívan persze), még akkor is, ha Steel Panther főnöknek olyan messze nem kellett somfordálnia a saját kaptafájától. Jeff Scott Soto is hozza a kötelezőt egy tökéletesen rá írt dalban (Summer Days), amely a ’80-as évekbe repít vissza minket alig négy perc erejéig. A korong egyik erőssége pont az, hogy Gus mindegyik énekest ki tudta szolgálni, vagyis a lehető legjobb dalokat tolta alájuk. Személy szerint azt kaptam, amire számítottam, és aki kedveli Gust, kétlem, hogy csalódni fog. Ez egy remekül összerakott szólóalbum, de ha lesz folytatás, akkor a görög rálapátol még egy kupaccal, ebben biztos vagyok.

Pontszám: 8