Primal Fear: Delivering The Black

írta Mike | 2014.02.21.

Megjelenés: 2014

 

 

Kiadó: Frontiers

Weblap: http://www.primalfear.de/

Stílus: Heavy/power metal

Származás: Németország

 

Zenészek
Ralf Scheepers - ének Mat Sinner - basszusgitár & vokálok Randy Black - dobok Magnus Karlsson - gitárok Alex Beyrodt - gitárok
Dalcímek
01. King For A Day 02. Rebel Faction 03. When Death Comes Knocking 04. Alive & On Fire 05. Delivering The Black 06. Road To Asylum 07. One Night In December 08. Never Pray For Justice 09. Born With A Broken Heart 10. Innocent Man (bónuszdal) 11. Inseminoid 12. Man Without Shadow (bónuszdal)
Értékelés

Megtörténik az első kézfogás a ’Delivering The Black’-kel, az albumnyitó King For A Day-jel szabadjára engedjük a szörnyet. Harapós, lendületes kezdés. Aztán csak lesünk, mint az a bizonyos Rozália a filmszínházban, ugyanis a folytatásban, azaz a másodikként érkező Rebel Faction-nel a monszta még nagyobbra nő és még acsarkodóbb, akár a toronymagas gyíkállat a Pacific Rim című bődületes baromságban: na, igen, a Rebel… egy szokatlanul vérszomjas, szögelős-szélsebes darab, magabiztosan kacérkodik a thrash metallal, se szó, se beszéd ledózerolja a homlokomról a bőrt. Hm, talán még sosem volt ilyen zabolátlan a Primal Fear, mint 2014-ben.

Az van, hogy ezek a derék germán vitézek bizony egyre tökösebbek így az ötvenhez közeledvén (nem úgy, mint például a hozzájuk képest kiscsikó dánok, akik egykoron még vadóc vagányok voltak, ámde tavaly inkább puncit növesztettek). És bizony a 2005-ös ’Seven Seals’ óta nem tetszett ennyire egy Primal Fear-album sem, mint a friss anyag, jól is áll neki a tízes sorszám. Nem vitás, a ’Delivering The Black’ egy csokorba szedett, izmos jubileumi „fuck you!” azoknak a folyton nyüszítőknek címezve, akik szerint a hagyományos heavy metal saját sírgödrében senyved egy jó ideje, meghalt, földet rá. Na, persze. Emellett viszont az is megeshet velem, hogy a hardcore PF-rajongók nyomban kiküldenek  teremből, de az a véleményem, hogy Mat Sinnerék életművéből igazándiból egy lemez sem emelkedik ki örökérvényű klasszikusként, jóllehet – és itt jön a pozitívum – olyan korongot sem találunk, amely miatt a zenészeknek hümmögve-pironkodva kellene elnézést kérniük; tulajdonképpen egy meglehetősen egységes színvonalú diszkográfiával büszkélkedhetnek, ami nem kis dolog, valljuk be.

Megsüvegelendő az is, hogy míg az utóbbi alkotásaikon azért becsúszott néhány középszerű töltelékdal, a ’Delivering The Black’ egészébe azonban sikerült belesűríteniük muzsikájuk sava-borsát, mondhatni resztli nélkül. Amennyiben a hibákra folyton ácsingózó trollfirkász lennék, akkor is csak a két bónuszdalt tűzném véres pennám hegyére, mint az album valamelyest szürkébb pillanatait, de ennyi, nem több: bizony a teljes lemezanyag egy rendkívül karakteres és szórakoztató metalhimnusz-kollekció, dacára annak, hogy semmi olyat nem nyújt, amit eddig ne hallottunk volna már korábban tőlük. Vagy a Judas Priesttől… De hát könyörgöm, tojok én rá, amikor a hangfalakra is vasszegecsek nőnek az olyan vérbeli PF-bombáknak hála, mint a címadó TRVE Power Metal csatadal vagy az előzőleg már említett, jóféle ökölrázós refrénnel és helloweenes ikerszólókkal tarkított King For A Day! „Pongyolafogalmazás-gomb” ON: itt bizony minden olyan macsó és cool. OFF.

Sokszínű, változatos az album, s ez nyilván a Primal Fear-világ szűkebb-sarkosabb keretei között értendő: a könnyedebb vonalat képviseli a lazább, rockosabb Alive & On Fire, amely verzéinek gitár-dob alapjait kis túlzással az AC/DC is megírhatta volna, amennyiben Angusék cavinton helyett valami durva speedet nyelnek be. Emellé tehető a roppant fogós Never Pray For Justice is: ordas nagy germanisch schláger ordas nagy megarefrénnel; tudod, az a fajta, amelynek hallatán még a kunhegyesi Cserepesben is menten Oktoberfest-hangulat kerekedik. A refrén-ikerszóló párost szerintem maga a Nagy Kai Hansen írta nekik pusztán jófejségből, mert hát annyira gammaray-es, hogy ihaj! Mindezek ellenpólusa gyanánt van ám két hosszabb lélegzetű, kifejtős, epikus szerzemény is: a lassú folyású When Death Comes Knocking verzéiben Ralf ’A Bicepszemnél Csak A Sikolyaim Nagyobbak’ Scheepers ugyan kicsit nyekeregve, „kótyagosan” énekel, mintha a súlyzók helyett ezúttal a söröskrigliket emelgette volna nagy serényen, a Seven Seals dalt idéző, nagy ívű refrénben azonban már ismét brillírozik. És hát ahol elhangzik a „This is my primal fear from within” sor, ott bizony nincs kecmec! A 9 perc fölötti One Night In December-be a baljós szinti-szőnyegezés, a harangok, a zuhogó eső- és gonosz varjúhangok afféle borongós, gótikus hangulatot csempésznek, meg aztán az egész tényleg igencsak monumentális, legyen szó a tempó- és témaváltásokról, a hosszúra nyúlt gitárszóló-orgiáról vagy az emlékezetes énekdallamokról.

Kell egy ballada is, nyilván. A Born With A Broken Heart ilyen, csakhogy Ralfi kicsit itt is modorosabb a kelleténél, na, meg a pátoszból is annyi van, mint Steven Spielberg egész életművében – mégis tetszik. Nem kizárt, hogy ez az öregedés első jele… Mármint énnálam. (Noha egyébként Scheepers szirénaszerűen hisztérikus hangszíne nem minden fül nagy barátja, vitán felül áll, hogy ez alkalommal is kimagasló teljesítményt nyújt.) Két személyes kedvencet is avattam, méghozzá épp a két legmarconább és leggyorsabb darabot: a vaddisznó Rebel Faction-t már alaposan megdicsértem, és ez vár a ragyogó Inseminoid-ra is. Ha pedig Kai Hansen mestert nemrég orvul idecitáltam, úgy illik, hogy a jó öreg Michael Weikath-ról se feledkezzem meg, a speed metalosan szárnyaló Inseminoid ugyanis van annyira tökéletes, hogy majdhogynem bármelyik Helloween-lemezen simán megállná a helyét! Na, jó, kivéve a ’Chameleon’-t…

Bitang jó lett tehát a tízedik Primal Fear-opusz, ráadásul több benne a vas és fém, kérem szépen, mint amennyi valaha is volt az Ózdi Kohászati Üzemekben. És ez jó. Nagyon jó.

Pontszám: 9

Legutóbbi hozzászólások