Majesty: Banners High
írta MMarton88 | 2014.01.01.
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
Tegyük magunkat túl az első sokkon: igen, 2013-ban is képes egy magát Majesty-nak nevező banda a fenti borítóval konceptalbumot kiadni arról, amely arról szól, hogy a barbár, hős harcosok, és az istenek fellázadnak egy gonosz félisten ellen, és elhatározzák, hogy a fejét veszik. Kész, igazából már ez az egy mondat mindent elmond erről a lemezről, no meg a Majesty-ről is, amit egyesek a német Manowarnak, mások csak szánalmas bohócoknak tartanak. Előbbivel a „Metal Son Tarek” vezette fogat teljesen rendben van, a másodikra meg nagy ívben tojnak: itt szó sincs a művészi kreativitás kiéléséről, újító önkifejezésről, vagy dráma és érzelmek zenén keresztüli tolmácsolásáról. Csak arról, hogy Tarek és a cimborái baromira imádják a Manowart meg néhány hasonszőrű heavy metal bajtársukat, és az teszi őket boldoggá, az életüket meg teljessé, ha szabadidejükben ők is olyan zenét játszhatnak, mint a hőseik. Kész, nem akarnak ők DeMaioékból meggazdagodni, meg az sem érdekli őket, hogy különösebb művészi értékeket alkossanak, egyszerűen csak szeretnek a szenvedélyüknek élni. Ráadásul abban a szerencsés helyzetben vannak, hogy közepesen erős dallamérzékkel áldotta meg a srácokat a sors, így „szerelemmuzsikájuk” nem is szól rosszul. Jó, igazán nagyot soha nem tudtak szakítani, de hát egye meg a fene, attól még szerethető korongokat szoktak kiadni, nem lehet állandóan csak a stílus 3-4 elit bandáját hallgatni.
A ’Banners High’ olyan szinten nem hoz semmi újdonságot a csapat diszkográfiájába, hogy az már-már szenzációs, ennyire konzekvensen kiadni rendszeresen ugyanazt az albumot maximum csak az AC/DC, a Motörhead, vagy a Running Wild tudja. Igazából stílusában, minőségében, jellegében, és minden másban is tökéletesen illeszkedik a srácok életművébe a korong. Ugyanolyan himnikus dalok, ugyanolyan dallamok és szövegek hallhatóak, mint eddig, ugyanakkor mégis megvan az a varázsa az egésznek, amitől nem kezded el unni a dolgot. Megbízhatóan hozzák a szokásosat, de mégis szerethető, és igencsak élvezetes a végeredmény, amelyről a nem agyonkomplikált dalszerkezetek, a változatosan összeválogatott tempók és a himnikus refrének tehetnek, amelyek szokásukhoz híven azonnal beleállnak a füledbe. A hangzás teljes rendben van, Tarek magabiztosan hozza a szokásos magasságokat, a hangszeres szekció meg, noha ezúttal sem váltja meg a világot, azért olykor-olykor élvezetes témákat göngyölít a vértes igazfém-himnuszok alá.
A kezdés egy történetcentrikus, epikus intro, melyből szépen kibontakozik a We Want His Head együtténeklős vágtája, az első másodpercek az Accept legszebb hagyományait idézik, amíg meg nem érkezik az első Eric Adamset imitáló sikoly. Amúgy komoly közös pont a refrénekben, hogy szinte mindegyik igazi koncertre való együtténeklős bajor csordatémákat rejt. Hamar személyes kedvenccé vált a United By Freedom, de a Time For Revolution vagy a marconább Bloodshed and Steel is ott tolakodik mögötte. Zeneileg a manowari hagyatéktól nagyon sosem mozdulnak el a srácok, bár helyenként egy-egy acceptes, hammerfallos, vagy akár sabatonos momentum is visszaköszön. Csak a balladai vonalat érzem fölöslegesen giccsesnek, talán pont azért vérzik el ezen a vonalon a Manowarhoz képest a Majesty, mert Tarek orgánuma azért jóval gyengébb, mint Eric Adamsé, így pedig nehéz érzelmekkel megtölteni a szívbemarkoló dallamokat. Meg az is igaz, hogy hiába tetszetős és szórakoztató a végeredmény, azért ezek a dalok eredetiség és önállóság híján még legjobb esetben sem tudnak versenyre kelni a metal királyainak dicsőségesebb pillanataival.
Legutóbbi hozzászólások