Wizard: Trail of Death

írta baumann | 2013.11.30.

Megjelenés: 2013

 

 

Kiadó: Massacre Records

Weblap: http://www.legion-of-doom.de

Stílus: Heavy/power metal

Származás: Németország

 

Zenészek
Sven D'Anna - ének Dano Boland - gitár Michael Maass - gitár Volker Leson - basszusgitár Sören van Heek - dob
Dalcímek
1. Creeping Death 2. War Butcher 3. Electrocution 4. Angel of Death 5. Angel of the Dark 6. Black Death 7. One for All 8. Post Mortem Vivere 9. Death Cannot Embrace Me 10. Machinery of Death 11. We Won't Die for Metal
Értékelés

Kezdeném egy beismeréssel, az újságírói etika megőrzése végett. Én Wizard albumot akkor sem vagyok hajlandó lehúzni, hogy ha mondjuk a korai Majestynél is gyengébbet eresztenek (ami ugye effektíve lehetetlen). Nem csak azért, mert erősen tisztelem zenei karakánságukat, amit 25 éve bizonyítanak, és nem csak azért, mert a férjem 80.000 fős szülővárosának legprominensebb polgáraiként majdnem „homeboyként” tekintek rájuk. Ha gyanakodnátok, hogy esetleg a bőrgatyák es meztelen felsőtestek bénítják meg a kígyónyelvemet, nem mondhatnám, hogy rossz tipp, de most mégsem ez az ok. És bár az igazi jó true metal hívőjeként amúgy is elfogult vagyok a bocholti fiúk iránt, a legfőbb okom, ami miatt nem húznék le soha Wizard albumot, erkölcsi alaptétel: hogy tudniillik ha valaki kiteszi eléd a szívét, tálcán, pózok es kifogások, valamint B-terv es visszavonulási útvonal nélkül, annak kijár a gyengéd bánásmód, ha el is kell utasítsd. A Wizard pedig épp ezt teszi, a saját sok szempontból limitált, de egyszerűségében megható (es amúgy technikailag bivalyerős) produktumát olyan őszintén tárja a világ elé, hogy a tudatosan vállalt védtelenségük jóérzésű emberből rögtön kiváltja a védelmező ösztönt. Lehet a Wizard felállásáról mindenfélét mondani, de ennek az öt barátnak sikerült az, amire alig van példa: együtt a kezdetektől, gyakorlatilag tagcserék nélkül, a metal iránti elhivatottságukat vállt vállnak vetve, érdekmentes formában átmentették a felnőtt életükbe, és azóta is őrzik. Itt nincs kamu, nincsenek dollárjelek a szemekben, keményen meg kellett küzdeniük mindenért, és mégsem alkudtak. És ez ad nekik egy olyan hitelességet, ami minden akkordjukon keresztülsüt.

Az én megközelítésemet egyébként úgy látom, a metal újságíró kollégák világszerte osztják. Még azok is, akik gyengébbnek érezték a 'Trail of Death'-t, mint amit mondjuk vártak volna a gigaerős 'Of Wariwulfs and Bluotvarwes' után, sem vetemedtek szemét-szórásra. Leírták, amit muszáj volt, hogy tudniillik ez az album inkább visszafelé mutat, mint előre, és ezt most a fejlődés-tengelyen értsétek, de senki nem bántotta őket feleslegesen. A legtöbben pedig amúgy is inkább magasztalták, mint kritizálták a korongot. Ők persze általában megveszekedett true arcok voltak maguk is...

Kritizálni egyébként van rajta mit, de szerencsére magasztalnivaló is akad bőven. A gyengébb és fogósabb részek párharca majdnem a végéig jellemzi a 'ToD'-t: nem csak a számok kontextusában, hanem még adott dalokon belül is, illetve a megkérdőjelezhetetlen hangszeres technikásság vs. hihetetlenül gyengusz szövegek kontrasztjában is tetten érhető. Ott van Sven D'Anna kifejezetten jó hangja vs. rettenetes, németes angol-kiejtése-, (“vór-bátcsaar”), vagy az – ismét Achim Köhler kezét dicsérő – magas minőségű hangzás és bődületesen rossz vizuális megjelenés (borító) között. Egyszóval a homogén egyike azoknak a jelzőknek, amikkel nem igazán lehet a 'ToD'-t illetni. Zenei megoldásokra is igaz ez, bizonyos mértékig: van itt thrashes beütésű speedelés, rendes, power metal himnuszhoz méltó nagyívű dallam, fülbemászó riff (de mennyi!), wizardosan begyorsítva, és vannak balladák, középtempós menetelések. Mindezek elegyednek a Wizard védjegyszerű true metaljában, ami a 25 éves recept szerint készült most is, és természetesen a stílus határait azért eszébe sem jut feszegetni.

A német underground koronázatlan királyai mindig szerették a konceptalbumokat, és bár most szerencsére nem mentek 'Goochan'-os végletekbe, a 'ToD' is egy fogalom köré épül. A halál témájának fonalára lazán felfűzött dalok mindegyike az elmúlást, vagy a túlvilági életet boncolgatja, különböző szemszögekből, szerencsére konklúziók vagy bármi különösebb logika nélkül. Az ilyen típusú konceptalbum még épp lemegy azok torkán is, akik a fantasy világában például már nem éreznék komfortosan magukat. Sajnos a koncepció használatának megvan az a hátránya, hogy halállal kapcsolatos szófordulatok, fogalmak, klisés asszociációk nagyon gyakran ismétlődnek. A szövegek amúgy is rettenetesen gyengék itt-ott, olyannyira, hogy a Post Mortem Vivere latin refrénjének hallatán szabályosan fellélegeztem, végre 20 másodpercig nem hallom a Death szót (a Mortem előfordulása jelentősen alacsonyabb). A kínrím-klisé komikum a Black Death felütésében tetőzik: „My loving father named me Seth, I'm living in this land of death", énekli D'Anna, én meg elfekszem a röhögéstől.

Míg az album eleje kicsit bemelegítés jellegű, középtájt már elkezd kötni, és a végére rendesen besűrűsödik a puding, hogy aztán – némileg ironikus módon – a We Won't Die For Metal feltegye az i-re a pontot. A valamikori bocholti gyerekek idősödő fejjel felidézik a kezdeteket, hogy aztán a refrénben újra hitet tegyenek a metal mellett. „Remember how we started? The first blast in our ears?" – ütik fel a nótát, ha pedig kezdetekről van szó, akkor egyenes asszociáció a Manowar. Maga a cím, millió szövegi utalás, a Spirit Horse of the Cherokee basszusának egy az egyben történő átvétele, a Scottot megszégyenítően manowaros dobokból egyértelmű, hogy ez a dal úgy személyes credo, mint hommage a metál királyaihoz. Ciki, nem ciki, én még mindig tiszta lúdbőr leszek tőle...

Pontszám: 7

Legutóbbi hozzászólások