Death SS: Resurrection

írta baumann | 2013.09.02.

Megjelenés: 2013

 

 

Kiadó: Lucifer Rising/Scarlet Records

Weblap: http://www.deathss.com

Stílus: Heavy/horror/industrial/gót metal

Származás: Olaszország

 

Zenészek
Steve Sylvester - ének Freddy Delirio - szintetizátor Al Denoble - gitár Glenn Strange - basszusgitár Bozo Wolff - dob
Dalcímek
1. Revived 2. The Crimson Shrine 3. The Darkest Night 4. Dionysus 5. Eaters 6. Star In Sight 7. Ogre's Lullaby 8. Santa Muerte 9. The Devil's Graal 10. The Song Of Adoration 11. Precognition 12. Bad Luck
Értékelés

Bevallom férfiasan, bármilyen kínos és érthetetlen a dolog: pár héttel ezelőttig a Death SS-t csak névről ismertem. Már csak azért is sajnálom a dolgot, mert egy hihetetlenül jó és kult heavy metal banda ez, amiről én eddig totál lemaradtam. Az már csak a hab a tortán, hogy minderre a 2013-as albumuk kapcsán kellett rájönnöm, holott a 80-as, 90-es években akkora dinoszaurusz-lábnyomot hagytak, amit tisztességes heavy metalos arc alig kerülhetett el. Ha van még, aki ilyen béna volt, annak következzen egy Death SS gyorstalpaló – a többieknek csak egy kis étvágycsináló az új albumhoz. Íme, Itália válasza Alice Cooperre: Steve Sylvester és az ő halála.

Ha találgatásokba kéne bocsátkoznom, hogy miért is nem hallgattam bele soha egy Death SS lemezbe sem, talán a nevet okolnám. Nem mintha megijednék egy kis fasiszta beütéstől, épp ellenkezőleg: a náci Németországos referenciák az én szememben rég elvesztették sokk-értéküket, és azokat a bandákat, akik ilyen és ehhez hasonló olcsó PR-húzásokkal akarják magukra vonni a figyelmet, alapból blokkolni szoktam. Akár ez volt az oka, akár nem, levontam a konzekvenciát – a jövőben kikapcsolom a név-szűrőt. Sylvester amúgy azt állítja, hogy a nevüknek semmi köze a politikához, történelemhez, az „In Death of Steve Sylvester” rövid verziója. Nos, akár szándékos húzás volt, akár nem, első hallgatásra megbocsátottam nekik.

Egyébként is fura dolog lenne megítélni valakit egy 36 évvel ezelőtti ballépésért! A Death SS első formációja 1977-ben állt össze. Én még kósza gondolat sem voltam, amikor ezek az arcok már tolták a metalt, és nem is akárhogy! Bár ez a felállás csak egy demót és néhány EP-t rögzített, később a '77 és '84 között készült felvételeket csokorba szedve kiadta a banda, és már ezek minőségről, lelkesedésről és egyediségről árulkodnak. Vannak, akik egyenesen a horror rock alapító atyjának nevezik Sylvestert, ami vitatható (Alice Cooper, majd King Diamond, illetve a The Misfits mind szóba kerülnek, ha a shock rock vagy horror rock alapjairól van szó), de az biztos, hogy a fickó nem szenvedett hiányt saját ötletekben, és a horror egyértelműen a szakterülete. Sokrétű az inspirációk palettája is, amik a Death SS zenéjére hatottak: a 70-es évek klasszikus horror filmjei és irodalma, Aleister Crowley, a hírhedt brit mágus és okkultista tanítása, a Thelema, ezotéria, sátánizmus, ókori egyiptomi mitológia – illetve legutóbb a 70-es évek olasz szexi-horror képregényei (a stílus egy jeles képviselője Emanuele Taglietti, aki a borítót festette).

Ez az egyik oka, amiért sajnálom, hogy nem 15 éve fedeztem fel ezt a bandát: tinédzserként sokkal könnyebben bele tudtam volna élni magam a Death SS-t körülvevő mesterséges (?) misztériumba. Ahogy elnézem a bőr-egyrészesében, vámpír-sminkjében, amint teljes komolysággal értekezik a sátánnal kötött egyezségéről, Crowley tanairól, a szex-mágiáról (vagy arról, hogy soha nem hallott a Rhapsody-ról), Sylvester sokszor egy véznább, erős olasz akcentussal beszélő Joey DeMaiora emlékeztet. Egyiküknél sem tudom eldönteni, ők maguk mennyire gondolják komolyan, amit velem próbálnak megetetni. De mint a Manowart, a Death SS-t is kár filozófiákba burkolni, mert a zene önmagában, minden körítés nélkül is nem csak megállja a helyét, hanem olyan érzelmi mélységekbe ránt, amiről sok modern kori banda csak álmodik.

Az új album meghallgatását követő usque két hét alatt az első demótól a 2013-as 'Resurrection' albumig mindennel megismerkedtem, ami Death SS név alatt az elmúlt 25 évben napvilágot látott. Négy év szünetet követően '88-ban újra összeállt a zenekar, vagy mondhatni, egy zenekar, mert Sylvesteren kívül senki nem maradt az eredeti felállásból, és rögtön leszerződtek az ördöggel hét albumra. A lelkükért kapott pénzből '96-ban megalapították a Lucifer Rising nevű (nyilván franchise!) kiadót, és innentől nem állt az útjukban logisztikai probléma. A szerződést teljesítették, majd hét album, hihetetlen mennyiségű EP, maxi, válogatás, élő felvétellel és tagcserével a hátuk mögött 2008-ban – az egyezségnek megfelelően – feloszlottak. DeMaiot megszégyenítő üzleti érzékkel, akarom mondani a rajongók iránti tiszteletből Sylvester búcsúképpen még kihozott egy limitált példányszámú koncertfelvételt extrákkal, majd elaltatta a Death SS-t.

Ha így lett volna vége a banda történetének, akkor is megérdemelnének egy fejezetet a metal nagy történelmi atlaszában. A kezdetekben leeresztett heavy metal gyökerekkel ('Evil Metal', 'Black Death', 'Heavy Demons') mélyen a földben, de ágaival industrial, gót, electro irányokba terjeszkedő Death SS fa vastag, stíluskeverésekkel együtt is konzisztens törzset növesztett. Mindezt a horrort teátrális performansz-elemként alkalmazó előadásmód köti össze, ami több szinten is megjelenik. A tagok imidzsétől (vámpír, zombi, vérfarkas, fantom és múmia) és az énekstílustól (velőt rázó falsettók, hörgés, reszelős kántálás, eszelős suttogás) kezdve a hátborzongató hangeffekteken, háttérzajokon, a balsejtelmű szintetizátor-témákon át a horror-témájú szövegekig, minden felületen támad a horror, miközben olyan vastag, fogós, klasszikus heavy metal riffeket kapunk az arcunkba, hogy a menekülés gondolata meg sem fordul a fejünkben.

Mindez igaz úgy az első hét, mint az utolsó albumra. Bár sok kritikusuk vádolja a (klisés című) 'Resurrection'-t a gyökerektől való eltávolodással, én a magam részéről, korábbról származó elfogultság hiányában látom, hogy tökéletes darabja ez az album a nagy Death SS puzzle-nek. Mint az életmű, az album is erősen eklektikus: van benne a kezdeti heavy metal riffekből, van rendes szimfonikus power metal, akadnak nyomatok a 'Humanomalies' electro/szinti világából, de felcsúszik a lemezre némi fogós rock és pszichedelikus támolygás is. Sokan Manson és Deathstars asszociációkat hoznak fel, amit a magam részéről nem tudok megerősíteni, mivel mindig gondosan kerültem a fent említett úriemberek munkáit. Én a magam részéről helyenként Paradise Lost-utánérzésekkel küzdöttem, illetve ha SS mester nem téved, és a Lordi tényleg egy az egyben ellopta korábbi színpadi kosztümjeiket, akkor szépen visszaadták nekik a kölcsönt a Bad Luck-kal, amit simán felvehettek volna a komolytalan finn szörnyek is.

Akadnak továbbá balladák, mint az Ogre's Lullaby, ami tempójára nézve egyértelmű szex-aláfestés lehetne, egészen a kínzott babasírásig, aminek a hallatán viszont szó szerint kiver a hideg veríték (újra és újra). Ott a Santa Muerte, amire nem tudok semmilyen sablont húzni, de olyan tempója van, hogy ülve nem hallgattam még végig. Végül a maguk különböző módjain, de minden egyes dal (talán a Song of Adoration kivételével) telitalálat. A gitárok és a szinti szépen megosztják a főszerepet, és ez nem a tenyérbemászó gameboy-billentyű, amit tinimetal bandák olyan szívesen használnak. Sylvester hangja semmit sem kopott (bár most hanyagolja a sikoltozást, szóval nem lehet biztosan tudni), és bár a ritmusszekció nem kapott lehetőséget egyéniben villogni, a dalokat erősen meghatározza a ritmus, illetve a ritmusváltások. Erre a legjobb példa a felütés, a Revived, ami egy nagy, zaklatott szívdobogás – hogy mellkason belül vagy kitépve, géppel stimulálva, fantázia kérdése...

Pontszám: 8

Legutóbbi hozzászólások