The Tangent: Le Sacre Du Travail

írta Hard Rock Magazin | 2013.08.28.

Megjelenés: 2013

 

 

Kiadó: InsideOut Music

Weblap: http://www.thetangent.org

Stílus: Progresszí­v rock

Származás: Egyesült Királyság

 

Zenészek
Andy Tillison - vokál, gitár & billentyű Theo Travis - szaxofon, fuvola & klarinét David Longdon - vokál Jakko Jakkszyk - vokál & gitár Gavin Harrison - dob Jonas Reingold - basszusgitár Rikard Sjoblom - narráció Guy Manning - akusztikus gitár
Dalcímek
01. 1st Movement: Coming Up On The Hour (Overture) 02. 2nd Movement: Morning Journey & The Arrival 03. 3rd Movement: Afternoon Malaise 04. 4th Movement: A Voyage Through Rush Hour 05. 5th Movement: Evening TV 06. Muffled Ephiphany 07. Hat (Live at Mexborough School 1979) 08. Evening TV (Radio Edit)
Értékelés

Andy Tillison a The Tangent nevű formáció élén eddigi pályafutásának valószínűleg legambiciózusabb projektjét hajtotta végre legfrissebb albumával. És bár bevallom, legtöbbször szkeptikus vagyok mind a supergroupokat, mind a nagy volumenűként beharangozott alkotásokat illetően, most felesleges aggódni: a ’Le Sacre Du Travail’ a maga egyórás játékidejével nagyszerű teljesítményt visz véghez.

Tillison csapatának minőségi összetételére most sem lehet panasz, a zeneszerző a progresszív rockzenei szcéna legnevesebb előadóit gyűjtötte maga köré. Zenekarában köszönthetjük többek között Gavin Harrisont (Porcupine Tree), David Longdont (Big Big Train) és Theo Travist (Steven Wilson Band) is. A cél ezúttal egy olyan konceptalbum elkészítése volt, ami a rockzenei hagyományokat ötvözi a klasszikus és nagyzenekari alkotások világával – a vállalkozás komolyságát jelzi, hogy az album már címében utal a 20. század egyik jelentős zeneszerzőjére, Igor Sztravinszkijra, illetve az ő Tavaszi áldozat (Le sacre du printemps) című munkájára (ami egyébként igencsak megosztotta a közönséget első bemutatásának idején). A The Tangent jelen szövegeinek középpontjában a mindennapi élet, a mindennapos robotolás áll egy átlagos, reggeltől estig tartó munkanapot bemutatva, többször ironikusan megfogalmazva a mindenki által jól ismert mókuskerék unalmát, gyakori értelmetlenségét.

A zenei világgal való ismerkedéshez fonák módon éppen az azt záró Evening TV-t lehetne ajánlani. Tizenkét perce körülbelül meg is adja az album világának egy kisebb, elsőre is fogyasztható összefoglalását, amely egyúttal a korábbi kiadványok egyes alkotásaira is visszautal. Az ötödik tétel egyszerre szolgál nagyszabású, szinte himnikus melódiákkal (Tillison még a francia nyelvvel is megpróbálkozik), amelyek végig elkerülik a műviség látszatát, emellett be is mutatja a virtuóz hangszeres játékot, és mindeközben remekül tartja a mértéket, hiszen egy ennyire sokszínű, sűrű albumnál könnyű átesni a ló túloldalára. Kikacsint az őt ért hatásokra (lezárása, ami egyúttal a legelső felvétel kezdete is lesz, erősen idézi a Pink Floydot), és minimális módon a huszadik század komolyzenéjére is, de végig egyéni hangvételű marad. A számot hallgatva mindenki eldöntheti, vevő-e erre a fajta sajátosan egyéni világra.

Ahhoz viszont, hogy a maga teljességében hallhassuk a The Tangentet, érdemes kicsit elidőzni az album első felénél is. Komolyzenei és avantgárd tradíciókhoz kapcsol vissza rögtön a legelső felvétel, ami afféle intróként igen hangulatosan, éppen csak felvillantja az elkövetkezendő felvételek vezérmotívumait. Erre a hangulatkeltésre szükség is van, hiszen a ’Le Sacre Du Travail’ igazi progresszív darabként rengeteget bíz a hallgatójára: valóban úgy érdemes nekiülni, mintha egy valóságos szimfóniába kezdenénk bele. Minden egyes másodpercére figyelni kell, hiszen az album velejét adó második és harmadik tétel, bármennyire elkoptatott kifejezés is, de igazi utazásra hív, ahol a méltóságteljesen lépegető bevezető énekhangok után nagyívű dallamok váltják egymást, majd egészülnek ki filmzenei és jazzes betétekkel, és ezek a főként középtempós dallamok egy pillanatra sem fordulnak unalomba, egyszerűen természetesen éri egyik a másikat. Bár jóformán mindegyik zenész teljesítménye tiszteletreméltó (Travis fuvolajátékát érdemes figyelni!), mégis Andy Tillisont lehetne különösen kiemelni, aki zeneszerzői tevékenységén túl bámulatosan jól használja a hangját: elég felidézni akár az Afternoon Malaise-t ötödik percénél felbukkanó, majd a felvételt záró végső refrént, hogy lássuk, mire is képes, amikor kiereszti a hangját; és akkor arról a jellegzetes, többször is előtűnő hörgésről még nem is volt szó.

Az album bónusz felvételei között a záró tétel rádiós változatát kapjuk, illetve egy hangulatos zongorás betétet. Nem rosszak, de minden bizonnyal a szintén idekerülő Hat fog a legnagyobb meglepetéssel szolgálni: alig egyperces, 1979-es élő felvétel, ami totálisan eltér az előzőektől, és leginkább a Dead Kennedysre emlékeztethet. Viszont valahogy mégis ötletes ez a jópofa, mindent vivő bugizás, ami akár felfogható egyfajta jutalomként a hallgató számára, na, nem mintha bármiért is kárpótolni kellene bennünket. 

Pontszám: 8.5

Legutóbbi hozzászólások