Army Of Anyone: Army Of Anyone

írta garael | 2007.01.13.

Megjelenés: 2006

Kiadó: The Firm Music

Weblap: www.armyofanyone.com

Stílus: rock

Származás: USA

Dalcímek

Értékelés

Az Audioslave és a Velvet Revolver után 2006-ban új szupergroupot üdvözölhettünk, az Army Of Anyone-t. A banda alapí­tói a DeLeo fivérek a Stone Temple Pilots-ból, akik belefáradva Scott Weiland (ének) botrányaiba 2002-ben felfüggesztették a zenekar működését, és Richard Patrick énekes, a Filter-ből, korábban a Nine Inch Nails-ből. Úgy látszik, nem csak az USA-ban, hanem az egész világon nagy érdeklődéssel várják a sztárzenészekből alakult formációk munkáját, ami már az album eladási példányszámait tekintve garancia lehet a jó eredményekre. Ez esetben megint csak nem maradt el a siker. Az Army Of Anyone a novemberi lemezmegjelenés óta megállás nélkül turnézik, TV showkban szerepel és az első klipes nótájuk, a "Goodbye" felkerült a listákra. A zene pedig - ami ilyen nagy népszerűségnek örvend - nem más, mint grunge í­zű őszinte rock, melybe jól illeszkedik Richard Patrick erőteljes énekhangja és a Dean DeLeo által hozott riffek, témák, melyek nem a technikára épülnek, hanem inkább a hangoknak van jelentőségük, de azok minden szólóban a helyén vannak és fordulatot tudnak hozni a dalokban. Számomra viszont ez a lemez - és maga a zenekar is - a dob- és bőgőjátéktól ütőképes igazán. A basszista Robert DeLeo végig brillí­roz, amint kevésbé erőteljesebbek a riffek, azonnal hallani, hogy élénk muzikális képzelőerővel rendelkezik. Ray Luzier dobosra pedig nincs jobb szó, ő zseni. Felsorolni is nehéz, hogy eddig kivel dolgozott, de 1997-2005-ig folyamatosan tagja volt a David Lee Roth Band-nek, többek közt olyan nagynevű dobosok témáit játszotta éveken keresztül, mint Alex Van Halen, vagy Gregg Bissonette és mostanra már a szakma legjobbjai közé tartozik. Úgy gondolom, már általánosan elfogadott tényként közölhetem, hogy az album legerősebb szerzeményei a kezdő "It Doesn't Seem To Matter", a már emlí­tett "Goodbye", a "Disappear" és a "Father Figure", de a lemez összes rockdala jó ötleteken alapul. Tulajdonképpen csak a lassú nótákkal nem tudok nagyon mit kezdeni, bár ezekkel sincs semmi gond, fellelhető bennük egy-egy szép harmónia és Robert DeLeo ezekben sem hagy cserben bennünket, de ahhoz, hogy még változatosabbak legyenek szükség lett volna egy jó gitárszólóra, vagy kiemelkedőbb énektémára. Engem egyébként a "Disappear"-rel és a "Father Figure"-rel vettek le a lábamról. A "Disappear" egy egyszerű témára épülő dal, megbolondí­tva egy kis Ray Luzier-féle rafinériával és Robert DeLeo leleményességével, a "Father Figure" pedig egy durvább szerzemény, amin szintén sokat segí­t a szí­nes dobjáték, de inkább a nóta súlyosságától eshet önkí­vületi állapotba a hallgató.

Pontszám: 9