Wolf People: Fain

írta Tomka | 2013.07.25.

Megjelenés: 2013

Kiadó: Jagjaguwar

Weblap: http://www.wolfpeople.co.uk

Stílus: Psych-folk rock

Származás: Nagy-Britannia

Dalcímek

Értékelés

Késő hatvanas éveket felemlegető psych-folk, a korai sztóner varacskos gitárhangzását továbbtorzító riffek, úri brit melankólia és a misztikus-szép angol vidék tájai – nagyjából ezekből áll össze a londoni banda legújabb produkciója, amit Yorkshire egyik ősrégi épületében rögzítettek. Noha tisztességgel bevallom, lecsekkoltam szinte mindent bandát, amit a külföldi kritikát referenciapontként megjelöltek a ’Fain’-nel kapcsolatban, túlzottan hasonló zenekar nyomára nem bukkantam. Mert a 2010-es ’Steeple’-lel kapcsolatban még jogosan jethrotulloztak a brit folkból diplomázott kollégák (bár az is igaz, hogy minden rockzene „tullos” lesz, amiben csak furulya van), de a ’Fain’-en már nem szórja az Anderson-dallamokat Ross Harris furulyás, ugyanis már nem tagja a farkasemberek klubjának. Jack Sharp énekes-gitáros ráadásul az angolul csak lazán „fuzz rockként” aposztrofált stílus felé tolta el az eddig sem agyonpolírozott hangképet, a végeredmény így olyasmi lett, mintha egy benyomott Palm Desert-i stoner szakállegylet kócos brit ficsúrok jazzes precizitással megszerkesztett dalait játszaná – vagy fordítva.

Az előképeket megeheti a fene, biztos van féltucat mára ismeretlenné vált brit underground banda (pl. a Traffic), akiktől a Wolf People merít – hiszen mindenki merít valahonnan –, ám az, amit ez a lupuszkvartett elővezet, az simán vállalható – retro ide, nosztalgia meg amoda. A három fő boszorkánykonyhás komponens – torz gitársound, folkos rockzene és dús melankólia – ráadásul egyedi aurát von a ’Fain’ köré. Elég csak megfülelni a nyitó Empty Vessels-t: a hangzás mintha csak az ’Abra Kadavar’-ról szállingózott volna át ide, miközben Sharpék kicentiznek pár szépen ívelt ikerharmóniát, hogy azokat az énekes utánozhatatlan orgánuma vonja be valami misztikával kacérkodó, archaikusan keserédes atmoszféra bűvkörébe. A refrénben persze úgy figyelnek az epikusan csúcsosodó dallamok, ahogy az a folk nagykönyvbe meg van írva, és a kötelező gitárszóló-trip sem maradhat el.

Az egész korongnak van egyfajta jazzesen szabad légköre, ami egyrészt merész ritmikai váltásokban érhető tetten, másrészt a rettentő feszes, precíz játékon. A ’Fain’ halálosan komoly lemez, még a klipet is arról forgatják, ahogy a zenészek ráfeszülnek a hangszereikre, és szinte magukba fordulva játszanak, feleselnek, építkeznek. Az is igaz, hogy a Daniel Davies-Tom Watt ritmusszekcióhoz metronómot lehetne állítani, olyan tűpontosak. Mint az All Returns verzéjében: szinte hipnotikusan ismétlődő sorok, amikre végül szállós dallamok feszülnek, majd egy olyan retek nagy torzulás, és mocsok jó dzsuvaszóló, hogy attól a sztóneresek tuti sírva fakadnak örömükben. Mindezt tetézni is tudják a When The Fire Is Dead in the Grate-ben, ahol a Black Sabbath szellemét is táncra hívják, de azért a jamelős témázgatás is simán belefér pár csúnyán karcoló riff és porcelán-törékeny énekmelódia mellé.

A ’Fain’-nek hibaként mindössze azt tudnám felhánytorgatni, hogy a hátralévő 5 dalban azt ismételgeti, amit az első háromban már tökéletesen megfogalmazott. Ettől függetlenül izgalmasan variálja a képletet, pláne ha hozzávesszük, hogy a Wolf People szerzeményei sokadik hallgatásra csak egyre bonyolultabbnak tűnnek, ugyanis felfedik az elrejtett finomságaikat. Lebilincselő zenei megoldást szinte mindegyik dalban találni, akár egy jól csavart blues riffről, akár a verzékbe hímezett pszichedelikus textúráról, akár az elegánsan régimódi történetet mesélő dalszövegekről van szó. A lemez végére is akad egy óriásdal, a Thief, aminek 7 percébe belesűrítenek mindent, amit csak tudnak. Értik, hogyan kell behurkolni a hallgatót pár egyéni gitárharmóniával, majd fenntartani a figyelmet nem túlagyalt, de azért igen okos ritmusváltásokkal, miközben az egész köré egy hártyavékony, de áthatolhatatlan atmoszféraburkot vonnak. Igazi brit úriemberek, akik nem okoznak csalódást.

Pontszám: 8