Big Big Train: English Electric (Part Two)
írta Hard Rock Magazin | 2013.07.20.
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
Alig egy évvel az ’English Electric (Part One)’ után már jelentkezik is a folytatással az angliai progresszív rockzenekar, a Big Big Train; és bár az ehhez hasonló gyors munkatempó az esetek többségében nem jár kedvező eredménnyel, ezúttal nem kell csalódnunk. A márciusban kiadott ’English Electric’ második része ugyanazt az utat folytatja, amelyet az előző kiadvány megkezdett, abban az értelemben, hogy továbbra is egy lazán szerkesztett, mesélősebb konceptalbummal van dolgunk. Érdekesebbnél érdekesebb történetekről hallhatunk, például hajókészítők, vasútépítők világába nyerhetünk bepillantást, de lesz még szó apátság rejtélyes őrzőjéről, és végül a szerelmi szál is előkerül – a dalszövegek keletkezései körülményeiről érdekes blogbejegyzéseket lehet olvasni a gitáros Greg Spawton blogján.
A nyitó East Coast Racerrel nem is akárhogyan indítunk, ugyanis a felvétel a maga tizenöt percével nem csak az album leghosszabb, de egyben legmonumentálisabb, legmagasabbra törő darabja is. Szinte végtelenségig fokozott, és nem kevés post-rock hatást magán viselő szerzemény – hozzá kell tenni, görcsmentes, szinte magától értetődő építkezésével bármelyik műfaj kiemelkedő darabja lehetne. Rengeteg katartikus pillanattal bír, az egészet bekeretező zongoraszólamtól kezdve a rezeseken át David Longdon kellemesen visszafogott vokálozásáig, a fináléról nem is beszélve. Rögtön egy erőteljes bemutatkozás ez, amivel azonban egyáltalán nem vall kudarcot az együttes, sőt, a szám az eddigi életmű kiemelkedő részei között foglal helyet. Azután mintha az előző dal tökéletes ellensúlyozása lenne az album dominánsabb világát bevezető Swan Hunter, ami egy lényegesen visszafogottabb, borongósabb és nosztalgikusabb atmoszférájú szerzemény, a maga csendes eleganciájával csordogál, leginkább a trombitákat előtérben tartva. (A Worked Outban aztán már Longdon is játszik a hangjával, a hangszeres palettát pedig a furulya fogja bővíteni, és a végére még érkezik egy eltalált billentyűszóló is, jócskán oldva, továbbgondolva a számot indító alapot.)
Az ’English Electric (Part Two)’ a későbbiekben is inkább a középtempós progresszív szerzemények hangvételénél marad, hol rövidebben (Leopards), hol meg hosszabban (The Permanent Way) elidézve egy-egy történetnél. A kulcsszó ezúttal is a polifóniában van, vagyis a lehető legteljesebb, szólamok közötti összhang megteremtésére törekszik a zenekar, az esetek többségében nagy sikerrel. Figyelemreméltó, hogy a rengeteg fajta hangszer közül egyik sem nyomja el a másikat, inkább támogatják egymást. Az album hangulatvilága rendkívül egységes, valóságos örömzenének lehetünk fültanúi nagyon sok helyen. Az a fajta progresszív rockzene ez, amelynek titka nem a lekövethetetlenségben, a minél virtuózabb megszólalásmódban van, hanem hogy minden pillanatban sikerüljön úgy előlépni, hogy közben ne legyen megbontva előzőek egysége. Ennek a hozzáállásnak a szemléltetésére jó példa lehet a Keeper of Abbeys hegedűszólója és az azt követő pillanatok, amelyek már-már szinte magától értetődő természetességgel simulnak bele a korábbiakba, és hozzák az album egyik legkiemelkedőbb pillanatát.
A lendületes muzsikálás majdnem kitart a lemez végéig, ám tény, az utolsó percek inkább a levezetés, mintsem a hallgató további felcsigázása érdekében telnek el. Helyenként a megszokotthoz képest hosszabban időzik el az együttes egy-egy ötletnél, a lemezt záró Curator of Butterflies pedig már alig tartogat azokból az élesebb váltásokból, amik az előzőeket nagyban meghatározták. Letisztult és nyugodt befejezéstől van szó, amely ugyanakkor már megfáradtnak is tűnhet, és néhol unalomba fullad.
Legutóbbi hozzászólások