Harem Scarem: Human Nature

írta garael | 2007.01.03.

Megjelenés: 2007

Kiadó: Vespa Music Group

Weblap: www.haremscarem.net

Stílus: AOR

Származás: Kanada

Dalcímek

Értékelés

A Harem Scarem az a másodvonalbeli csapat, mely annak ellenére, hogy meg lenne benne a potenciál, sosem tud feljebb lépni egy osztállyal, minek okait csak találgatni lehet: 1995-ben a Voice Of Reason-nel kiugorhattak volna....ha mondjuk négy évvel előbb, vagy később készí­tik el a lemezt. A grunge tombolásának közepette azonban ez az AOR-ban gyökerező, finom melódiákkal átszőtt stí­lus még az olyan nagyágyúknak is potenciazavart okozott, mint a Def Leppard. A 2002-es Weight OF The World szintén az erősebb munkáik közé tehető, ekkor azonban már olyan dömping érkezett a finom hard rockból, mely halk pukkanássá tompí­totta az eredetileg megérdemelt hangos bummot. Azóta eltelt pár év, és ismét itt az új lemez. Na majd most, gondoltam, talán a körülmények is olyanok, melyek kedveznek az áttöréshez, ám most azonban.... ...Nos, most azonban a sikerhez a leglényegesebb hiányzik: a jó album. Illetve pontosí­tanék: az a plusz, mely megkülönbözteti a remek iparostól a mestert, az a szubsztancia, ami a művészet lényege, s szavakkal nem lehet kifejezni - azt érezni kell. Hallgatom a dalokat, melyek olyanok, mint az idilli tájat ábrázoló festmény: lankás dombok, virágozó fák, kék ég, kis patak, melynek partján gyermekek játszanak - ám semmi izgalom - legalább az a fránya farkas kandikálna ki valamelyik fa mögül - , a finom melódiák nagyjából ugyanabban a tempóban következnek, némelyiket hallottuk már korábbi Harem Scarem albumokon, némelyeket nem. Már a kezdő Human Nature is csendes unalomba fullad a sablonos dallamok nyögései alatt, hiába a jó hangszerelés, a dalí­rási kompozí­ció. Legalább azt mondhatnám, hogy hosszas izgatás után nem jön el a csúcspont, ám itt még előjátékról sincs szó, és a végeredményen nem segí­thet semmilyen zenei viagra. Sajnos a dalokból kiöltek minden rafinált keménységet - persze attól még lehetne jó az album, hogy nincs benne egy tökösebb riff sem - ám most a negyedik számnál is azt érzem, hogy az első három ikertestvére: a dinamikai egyhangúság csendes bólintásra késztet, melybe nagy szerepet játszik az énekes Harry Hess kissé monoton, egysí­kú dalnoki teljesí­tménye, melyen nem segí­tenek a finom kórusok sem. A hangszerek jól szólnak, ezt már megszokhattuk a bandától, ám az a rádióbarát hangulat, mely a dalokból árad, némiképp rágógumit csócsál a sokkal jobban szeretett kemény csontból. Talán egyetlen dal, ahol némi ötletességet véltem felfedezni, a Give Love/Get Love, ahol a Queen-es betét olyat pördí­t a szerzeményen, mely egyből a lemez legjobbjává avatja ezt a love song-ot, nos, az ilyen megoldásokból kellett volna még egy tucat. A dallamok terén pedig a Going Under nyújtja talán a leginkább azt a játékos profizmust, mely a csapat sajátja.

Pontszám: 7