Kalmah: Seventh Swamphony

írta MMarton88 | 2013.07.09.

Megjelenés: 2013

 

 

Kiadó: Spinefarm Records

Weblap: http://www.kalmah.com

Stílus: Melodikus death metal

Származás: Finnország

 

Zenészek
Pekka Kokko − ének, ritmusgitár Antti Kokko − szólógitár Veli Matti Kananen − billentyű Timo Lehtinen − basszusgitár Janne Kusmin − dob
Dalcímek
1. Seventh Swamphony 2. Deadfall 3. Pikemaster 4. Hollo 5. Windlake Tale 6. Wolves on the Throne 7. Black Marten's Trace 8. The Trapper
Értékelés

Hajlamos vagyok a Kalmahot amolyan szürke eminenciásként számon tartani a finn melodeath színtéren, nem is vagyok benne biztos, hogy miért. Ugye az első négy lemezén a Children of Bodom gyakorlatilag olyan szinten csúcsra járatta ezt a stílust, hogy a többiek ki sem nagyon tudtak lépni Alexiék árnyékából... mondjuk ma már sajnos ők is csak halvány kópiái egykori önmaguknak. Ott volt aztán az Ensiferum, akik ügyesen meglovagolták a folk metal hullámot, s noha a spanyolviaszt nem találták föl, azért egész szép kis karriert futottak be, egészen mostanáig, ugyanis úgy tűnik, a szekér szép lassan ott is bedől. Ott volt aztán a Norther, akiket épp az Ensiferumért áldozott be Petri Lindroos, nélküle meg nem is tudták folytatni a többiek. De volt itt még egy legény a vidéken, a Kalmah, akik szintén nem nyeretlen kezdők, most már hetedszerre próbálják meghódítani a fémszíveket. Persze kicsit „szemét” dolog akkor elkezdeni szeretni őket, mikor a „jobb” csapatok már bedőltek, de míg déli társaik az utóbbi időben ereszkedő színvonalú albumokat gyártanak, az oului fogat továbbra is nívósan alkot. Sőt, jelen recenzió tárgya nemhogy a csapat egyik mesterműve, de meggyőződésem, hogy bátran odatehető a műfaj csúcslemezei mellé is (arról nem is beszélve, hogy gyakorlatilag alázza az új Bodomot, pedig az se volt rossz).

Némelyest visszavettek a ’12 Gauge’ thrashes világából, de a gyors tempó és a brutális, mély hörgéssel megrogyasztott death metal témák továbbra is biztos alapot jelentenek, melyeket ezúttal sikerül úgy tálalni, hogy a végeredmény egy frankó, dalcentrikus album legyen. Nem lehet 2013-ban elvárni mindenkitől, hogy egy-egy új lemezzel megváltsa a rockvilágot, vagy megújítson egy műfajt. Ennek jegyében a ’Seventh Swamphony’ nem is más, mint a finn melodeath csúcsra járatása. Egy olyan, gyakorlatilag tökéletes lemez, melybe borzasztó nehéz belekötni. A tempók okos váltogatása miatt a korong nem lesz egysíkú, mégis megmarad a lendülete és a hangulati egysége. A gyors dalok közül gyakorlatilag bármelyik jó eséllyel koncertfavorittá válhat, a címadó, a Windlake Tale vagy a Black Morten’s Trace pedig simán az év legjobb pillanatai közt vannak. Igazi remekmű az epikusabb hangvételű, lassanként kibontakozó Hollo is a maga csordavokáljaival és a tiszta énekes részekkel.

Pekka Kokko hangja amúgy mind a mély, mind a magas hörgés esetében borzasztó kemény és fagyos, remekül támasztja meg a seggberúgós nótákat. Az éveken át stabilan dolgozó felállásban amúgy ezúttal történt egy kis változás, ám Veli Matti Kananen billentyűs teljesen jó cserének tűnik, témái simán ki tudják emelni a dallamokat az eszeveszett zúzdában. Az egyetlen negatívum talán az, hogy mivel még csak törekedni sem próbál a lemez az egyediségre, vagy a műfaj korlátai közül való kilépésre, így gyakorlatilag befogadhatatlan lesz bárki számára, aki nem kedveli a death metalos, hörgős zenéket.

Pontszám: 8.5

Legutóbbi hozzászólások