Blood Ceremony: The Eldritch Dark

írta Tomka | 2013.07.04.

Megjelenés: 2013

 

 

Kiadó: Rise Above Records / Metal Blade

Weblap: https://www.facebook.com/bloodceremonyrock

Stílus: Progresszí­v folk doom rock

Származás: Kanada

 

Zenészek
Alia O'Brien - ének, furulya, orgona Sean Kennedy - gitár Lucas Gadke - basszusgitár Michael Carrillo - dob
Dalcímek
1. Witchwood 2. Goodbye Gemini 3. Lord Summerisle 4. Ballad of the Weird Sisters 5. Eldritch Dark 6. Drawing Down the Moon 7. Faunus 8. The Magician
Értékelés

Nem kicsit problémás ez a manapság felfutott okkult rock (nevezzük újhullámnak, hogy kivegyük a részünket a trendteremtésből). Talán mert – viccen kívül – istentelen ez az új évezred, vagy mert szimplán csak érdekesebb az okkult designja, mint a divatból kikopott tradicionális metal-esztétika, de manapság szinte bármit el lehet adni, ami okkult – ha máshol nem, az underground körökben. Ám hiába ragasztják rá a kiadók és kritikusok mindegyik misztikus retro bandára az okkult jelzőt, attól ez még nem lesz műfaj. A legtöbb versenyző szimpla doom banda Orchidtól Uncle Acid & The Deadbeats-ig, de ez a „zsáner” akkor is jelentősen széttartó, ha csak a frontasszonnyal bódító, pszichedéliával színező rockereket listázzuk, mondjuk The Devil’s Bloodtól Sabbath Assembly-ig, és Jess And The Ancient Ones-tól Pursonig. Ha takar valamit az okkult rock zsánercímke, akkor az valahol a TDB debütlemezén, a ’The Time of No Time Evermore’-on bújt meg: arra a fajta, kicsit progos, de inkább pszichedelikus, dallamos-retrós rockzenére gondolunk, amit leginkább az áhítat, a bódultság hangulata hoz közös nevezőre.

Mindez csak azért kívánkozott ide, hogy ne tévesszen meg minket a promóció: a Blood Ceremony-ban is boszorkányfilmekbe meghallgatás nélkül felvételt nyerő énekesnő dalol, a ’70-es évek imádat is stimmel, sőt az okkult-misztikus dalszövegekből is akad pár, ezt a vérünnepséget mégis más földön tartják, mint az emlegetett bandák szeánszait. A Blood Ceremony zenéje olyan, mint a Jethro Tullé lehetett volna, ha Tony Iommi nem száll ki olyan hamar tőlük, a mikrofont pedig a groupie-k puccsa után egy Anderson-rajongó csaj ragadja magához. Menetrendszerűen rengetik a földet a klasszikus Sabbath oltárán áldozó riff-szörnyetegek, a tetejébe pedig Alia bizsergető furulyaszólókat ken a BC dalaiba. De attól lesz igazán érdekes a torontóiak zenéje, hogy progosan gondolkodnak: akár a The Great God Pant, akár az Oliver Haddót emlegetjük a ’Living With The Ancients’-ról (találó cím!), a bluesos terepre eltévedő gitárszólók, a korabeli brit horrorfilmet hangulatát zúdító orgonaszólamok és persze a lazára vett, a korai progresszív rockot idéző témaváltások emelik ki a fiúkat-lányokat a középmezőnyből. Ahogy megdörren a háttérben a Hammond-hangszínt mímelő szintiszőnyeg, a tiszta hangjegyekkel pedig néhol hadakozó Alia rákezd kántáló dallamaira, az bizony megér egy feketemisét. S hogy visszakapcsoljunk a felütéshez: a legszebb, hogy habár a doom, a brit folk és a prog.rock is ott pislog a szerzeményeikben, az a bizonyos Devil’s Bloodos atmoszféra sem idegen a Blood Ceremony zenéjétől.

S hogy mit tesz hozzá ehhez a kipróbált képlethez a kanadaiak új lemeze, a ’The Eldritch Dark’? Azt, amit a harmadik lemezek szoktak: még több dallamot, letisztultságot, és egy-két dalnyi friss hangütést. A Harry-k és Potterek latinul halandzsázó átka kispista ahhoz képest, ahogy Alia a Goodbye Gemini elején bűvöl, meg az a proto-metalos lüktetés, amivel végigszántanak a négy percen, miközben Lucas Gadke majd kidönti a stúdió ajtaját, úgy dörömböl a basszusgitárján. Kedvenc boszorkányunk orgánumát persze szokni kell, orgonajátékát viszont nem: a lemeznyitó Witchwood is ugyanazzal az elánnal vesz meg dekára, mint anno a The Great God Pan tette. „Groovy!” – bólogatna a kis Jeannie azzal a joviális-aranyos mosolyával, ahogy meghallja a vonósokkal szépített, igéző ritmusra táncoló Ballad of the Weird Sisters-t, ami felfedezi a Blood Ceremony folkos oldalának eddig rejtett titkait is. És akkor még nem is esett szó a ’The Eldritch Dark’ meglepetésdaláról, a Lord Summerisle-ról, amiben Lucas Gadke basszusgitáros tiszteleg A vesszőből font ember brit horrorklasszikusa előtt. Egy szál akusztikus gitár, és Alia-Lucas duettje legalább annyi szelíd melankóliát áraszt, mint amennyi pasztorális hangulatot a Faunus.

Az erdőbéli rituálékról, letűnt korok mágusairól, és a folklór fülledt legendáiról regélő Blood Ceremony tetszetősebbre fazonírozta ősi zenei világát, s a dallamok is jobban ragadnak. Habár Alia fülpróbáló orgánuma legalább annyiszor rémiszt, mint csábít (ezért jár is fél pont levonás), de összességében passzol a földszagú pagan muzsikához. Nem mondanám, hogy a ’The Eldritch Dark’ legyűrte a ’Living With The Ancients’-et, de a zenekar doomos, progresszív és folkos hatásokból összegrundolt hangzását az utóbbi felé tágító új lemez minden dala ütős szerzemény, amelyeknek pórusaiból csak úgy özönlik a sejtelmes, kellemesen bizarr hangulat. Összességében sokkal érdekesebb ez, mint a Ghost-féle sátánbolhacirkusz – a múlt szellemét megidézni csak ilyen vérfagyasztó profizmussal érdemes.

Pontszám: 7.5

Legutóbbi hozzászólások