Blood Ceremony: The Eldritch Dark
írta Tomka | 2013.07.04.
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
Nem kicsit problémás ez a manapság felfutott okkult rock (nevezzük újhullámnak, hogy kivegyük a részünket a trendteremtésből). Talán mert – viccen kívül – istentelen ez az új évezred, vagy mert szimplán csak érdekesebb az okkult designja, mint a divatból kikopott tradicionális metal-esztétika, de manapság szinte bármit el lehet adni, ami okkult – ha máshol nem, az underground körökben. Ám hiába ragasztják rá a kiadók és kritikusok mindegyik misztikus retro bandára az okkult jelzőt, attól ez még nem lesz műfaj. A legtöbb versenyző szimpla doom banda Orchidtól Uncle Acid & The Deadbeats-ig, de ez a „zsáner” akkor is jelentősen széttartó, ha csak a frontasszonnyal bódító, pszichedéliával színező rockereket listázzuk, mondjuk The Devil’s Bloodtól Sabbath Assembly-ig, és Jess And The Ancient Ones-tól Pursonig. Ha takar valamit az okkult rock zsánercímke, akkor az valahol a TDB debütlemezén, a ’The Time of No Time Evermore’-on bújt meg: arra a fajta, kicsit progos, de inkább pszichedelikus, dallamos-retrós rockzenére gondolunk, amit leginkább az áhítat, a bódultság hangulata hoz közös nevezőre.
Mindez csak azért kívánkozott ide, hogy ne tévesszen meg minket a promóció: a Blood Ceremony-ban is boszorkányfilmekbe meghallgatás nélkül felvételt nyerő énekesnő dalol, a ’70-es évek imádat is stimmel, sőt az okkult-misztikus dalszövegekből is akad pár, ezt a vérünnepséget mégis más földön tartják, mint az emlegetett bandák szeánszait. A Blood Ceremony zenéje olyan, mint a Jethro Tullé lehetett volna, ha Tony Iommi nem száll ki olyan hamar tőlük, a mikrofont pedig a groupie-k puccsa után egy Anderson-rajongó csaj ragadja magához. Menetrendszerűen rengetik a földet a klasszikus Sabbath oltárán áldozó riff-szörnyetegek, a tetejébe pedig Alia bizsergető furulyaszólókat ken a BC dalaiba. De attól lesz igazán érdekes a torontóiak zenéje, hogy progosan gondolkodnak: akár a The Great God Pant, akár az Oliver Haddót emlegetjük a ’Living With The Ancients’-ról (találó cím!), a bluesos terepre eltévedő gitárszólók, a korabeli brit horrorfilmet hangulatát zúdító orgonaszólamok és persze a lazára vett, a korai progresszív rockot idéző témaváltások emelik ki a fiúkat-lányokat a középmezőnyből. Ahogy megdörren a háttérben a Hammond-hangszínt mímelő szintiszőnyeg, a tiszta hangjegyekkel pedig néhol hadakozó Alia rákezd kántáló dallamaira, az bizony megér egy feketemisét. S hogy visszakapcsoljunk a felütéshez: a legszebb, hogy habár a doom, a brit folk és a prog.rock is ott pislog a szerzeményeikben, az a bizonyos Devil’s Bloodos atmoszféra sem idegen a Blood Ceremony zenéjétől.
S hogy mit tesz hozzá ehhez a kipróbált képlethez a kanadaiak új lemeze, a ’The Eldritch Dark’? Azt, amit a harmadik lemezek szoktak: még több dallamot, letisztultságot, és egy-két dalnyi friss hangütést. A Harry-k és Potterek latinul halandzsázó átka kispista ahhoz képest, ahogy Alia a Goodbye Gemini elején bűvöl, meg az a proto-metalos lüktetés, amivel végigszántanak a négy percen, miközben Lucas Gadke majd kidönti a stúdió ajtaját, úgy dörömböl a basszusgitárján. Kedvenc boszorkányunk orgánumát persze szokni kell, orgonajátékát viszont nem: a lemeznyitó Witchwood is ugyanazzal az elánnal vesz meg dekára, mint anno a The Great God Pan tette. „Groovy!” – bólogatna a kis Jeannie azzal a joviális-aranyos mosolyával, ahogy meghallja a vonósokkal szépített, igéző ritmusra táncoló Ballad of the Weird Sisters-t, ami felfedezi a Blood Ceremony folkos oldalának eddig rejtett titkait is. És akkor még nem is esett szó a ’The Eldritch Dark’ meglepetésdaláról, a Lord Summerisle-ról, amiben Lucas Gadke basszusgitáros tiszteleg A vesszőből font ember brit horrorklasszikusa előtt. Egy szál akusztikus gitár, és Alia-Lucas duettje legalább annyi szelíd melankóliát áraszt, mint amennyi pasztorális hangulatot a Faunus.
Az erdőbéli rituálékról, letűnt korok mágusairól, és a folklór fülledt legendáiról regélő Blood Ceremony tetszetősebbre fazonírozta ősi zenei világát, s a dallamok is jobban ragadnak. Habár Alia fülpróbáló orgánuma legalább annyiszor rémiszt, mint csábít (ezért jár is fél pont levonás), de összességében passzol a földszagú pagan muzsikához. Nem mondanám, hogy a ’The Eldritch Dark’ legyűrte a ’Living With The Ancients’-et, de a zenekar doomos, progresszív és folkos hatásokból összegrundolt hangzását az utóbbi felé tágító új lemez minden dala ütős szerzemény, amelyeknek pórusaiból csak úgy özönlik a sejtelmes, kellemesen bizarr hangulat. Összességében sokkal érdekesebb ez, mint a Ghost-féle sátánbolhacirkusz – a múlt szellemét megidézni csak ilyen vérfagyasztó profizmussal érdemes.
Legutóbbi hozzászólások