Mago De Oz: Hechizos, Pócimas y Brujería
írta MMarton88 | 2013.04.02.
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
Valamilyen szinten el lehetne intézni a Mago De Oz-t annyival, hogy ők a spanyol Tankcsapda, de azt hiszem, a helyzet ennél egy kicsit összetettebb. Hőseink bátran bezsebelhetik a legnépszerűbb spanyol rockzenekar címet, hazájukban szédületes népszerűségnek örvendenek, még a metaltól abszolút távol álló fiatalok is ismerik őket, vagy tudják dúdolni néhány dalukat. Noha spanyolul énekelnek, folkos power metaljuk olyannyira minőségi (is tudott lenni), hogy pár éve még a nemzetközi metal kiadók is érdeklődtek irántuk. Meggyőződésem, hogy ha a nem spanyol nyelvterületen is megturnéztatják rendesen az első két ’Gaia’ lemezt, talán nem csak a műkedvelők számára lennének ma ismertek az ibériai félszigettől keletre. De nem így lett, ráadásul az utóbbi időben a lemezek minősége is kissé elhalványult. Persze odahaza még mindig nagy királyok, de úgy tűnik, hogy manapság a szövegekkel, illetve az attitűdjükkel tudják magukat inkább eladni, mintsem a dalaikkal.
Mert attitűdből aztán van itt kérem, ezek a fickók annak ellenére, hogy folk metalt tolnak, az úgymond „konzervatív értékektől” borzasztóan tartózkodnak. Melleken, hímvesszőkön, homoszexualitáson át a sátánig kb. minden megfordul mind a lemezborítóikon, mind a koncertjeiken. Persze, ha show-val el lehet adni valamit, ráadásul nagyon, akkor értelemszerűen annyira nem kell már megfeszíteni a zeneszerzői vénát sem a topon maradáshoz (na, ebben pl. teljes a Csapdás analógia...). Ennek a kárát meg mi látjuk, akik inkább csak a muzsikában lennénk érdekeltek. Na de elég a szomorkodásból, lássuk mit kapunk ezúttal a srácoktól!
A ’Hechizos, Pócimas y Brujeria’ (Varázsigék, bájitalok, és boszorkányság) már a csapat tizenkettedik sorlemeze, ráadásul ezútal kissé a tagság is átrendeződött. A basszusgitárosi, illetve a billentyűs posztokon történt változásoknál sokkal komolyabb az énekes személyének cseréje, s noha Javier "Zeta" Domínguez hála istennek sokkal kevésbé erőlködik, szenved a magasokkal, mint azt tette anno José Andrëa, ebben kb. ki is merülnek a különbségek. Az új srác stílusa, orgánuma szinte egy az egyben megegyezik az előző pacsirtáéval. Elvileg az új album az újrakezdésről, és a vissza a gyökerekhez attitűdről szól, aminek annyiban igazat is adok, hogy a nóták meglehetősen direktek, slágeresek, könnyen befogadhatóak, továbbá a zene is kevésbé kísérletezős, mint legutóbb volt.
Ami a nagyobb gond, hogy érzésem szerint a srácok jócskán elsütöttek már mindent, amit ebből a stílusból ki lehet hozni. Nincsenek rossz dalok a lemezen, vagy botrányosan gáz dolgok, mindent el lehet hallgatni, de ezeknél írtak már jóval izgalmasabb, fülbemászóbb, szórakoztatóbb dalokat is. Noha az El Libros De Las Sombras még egy igen erős kezdés, és a kislemezes H2Oz, Xanandra duó is megállja a helyét, a lemez közepétől kissé egybefolynak a dalok, és elszürkül az egész. A helyenként fel-felerősödő népzenei motívumok hangulatos betétei okán fel-felkapja az ember néha a fejét, de amúgy inkább csak úgy jóízűen elhallgatja az ember a háttérben ezt a korongot.
Ezen sajnos az énekesnős Brujas, valamint a kissé epikusra nyújtott címadó sem tud segíteni. Egész egyszerűen hiányzik erről a lemezről néhány olyan átütő erejű sláger nóta, mint a Fiesta Pagana, a La Costa Del Silencio, a Molinos De Viento, vagy a La Rosa De Los Vientos voltak hajdanán. Talán épp a felsorolt dalok érzelemdússága, játékossága az, ami hiányzik. Kevés a dalokban az élet, a szín ahhoz, hogy kiemelkedőek legyenek. Persze még ezzel a kissé rutinmunkának tűnő lemezzel is egy simán élvezhető, jó produkciót kaptunk a Txus Di Fellatio vezette brigádtól. Ugyanakkor meggyőződésem, hogy tudnak ennél ők többet is!
Legutóbbi hozzászólások