Domain: Stardawn

írta garael | 2006.12.04.

Megjelenés: 2006

Kiadó: SPV

Weblap: www.domainband.de

Stílus: heavy metal/hard rock

Származás: Németország

Dalcímek

Értékelés

A Domain nevű bandáról bevallom, hogy csak annak apropóján hallottam, miszerint az új lemezük után kivált az énekes és basszgitáros, helyüket pedig olyan remek rocktorok foglalta el többek között, mint Chity "Vándormadár" Somapala. Ez persze elég volt ahhoz, hogy a promo cd-t rögtön berakjam a lejátszómba, no, és ezek után majdnem úgy jártam, mint kollégám, aki csúszós talajon pecázott, s mikor lehajolt a sörös üvegért, egy potenciális hal-áldozat rántásának eredményeképpen szépen seggre ült - melynek folyamodványaként - még leí­rni is szörnyű - farokcsont törést szenvedett. ( Volt is cikizés persze, némileg megkérdőjelezve a popófájdalom valódi okát, mindenfajta gonosz képzettársí­tások keretében...) No, csakhogy szavamat ne feledjem, a Domain egy húsz éves banda, a nyolcvanas évek elejétől három dallamos power lemezt adtak ki, majd - figyeljük az évszámot - 1991-ben behúzták a féket - vagyis sok más bandával ellentétben rájöttek arra, hogy itt most nem a heroic metalnak kedvező időszak fog jönni, melyben a gitárszólót és a képzett énekhangot úgy kell majd szégyellni, mint macsó gyereknek a homoerotikus ösztönt. A leállás jó négy évig tartott, majd 1995-től lassan ismét életre kelt a csapat, hogy minőségi - ám annyira nem ismert - lemezek sorát adja ki. A mostani aztán egy jubileumi album, mely úgy gondolom, igazi ékkőként ragyoghat az életmű koronán - olyan etalon, amit minden évtizedes bandának követnie kéne. A csapat motorja Axel Ritt gitáros/producer, ki a dalok í­rását jegyzi, ám az igazi karaktert az énekes, Carsten Schulz adja meg. Torkában ott lapul Olaf Hayer hangterjedelme, és Bonnet mester karcos éle, némi Coverdale-es érzelmi orgánummal - egyszóval a legjobbak közt a helye: Somapala-nak bizony fel kell kötni a gatyót, ha utol akarja érni eltávozott kollégája teljesí­tményének szí­nvonalát. Én bevallottan szeretem, ha egy énekes ki tud tartani egy magasabb hangot sikí­tás nélkül is - no, itt aztán találkozhatunk ilyennel: néha szinte az az érzésem, mintha a dalnok gitárhősi attitűddel szét akarná énekelni a dalokat. A jól megkomponált dallamokra ráterülnek az énektémák, melyekben ott lapul a heavy metal és a hard rock minden tapasztalata. Nem véletlen, hogy maga az album egy olyan stí­luskavalkádnak fogható fel, melynek során a művész végigpróbálja a nagy alkotói korszakok jellegzetességeit, olyan mesteri produktummal, melyben felismerhetően ott lapul a saját kézjegyének nyoma. A kezdő szám rögtön egy olyan sikollyal indí­t, melytől Kiske képe is megbillent a falon, hogy egy kétlábdobos tradicionális power témának adjon alapot, ám mielőtt a finomságokra vágyók megijednének, közlöm, hogy a következő, Temple Of The Earth minden metalba oltott AOR himnusz példája lehet. Csodás dallamok, kórusok - a banda valamikor szimfonikus rockzenében akart utazni, melynek nyomai itt is megtalálhatóak - és olyan boldogság hangulat közvetí­tése, melyekkel eddig csak spirituálékban találkoztam. A következő szám akár egy Meat Loaf sláger is lehetne - persze némileg nagyobb súlycsoportban: zongora, epikus, szárnyaló dallamok- akár egy rock musical fő tétele is lehetne, ám nem az, hanem egy feldolgozás Chris de Burgh-től. Egy gyönyörű lí­rai után következik az újabb meglepetés: rock'n'blues heavy metalba ágyazva - ilyen fülbemászó refréneket a Slade í­rt egykoron - , melyet egy bárzongorás betét bolondí­t meg. A lemez cí­madó tétele villantja fel azt a csipetnyi progresszivitást, melytől olyannyira sokdimenziósnak tűnhet a csapat zenéje: a dal maga néha hard rock, néha metal, fantasztikus énekesi teljesí­tménnyel, és azonnal ható refrénnel, némileg felidézve a nyolcvanas évek Rainbow-ját is. Egy kis bluesos bevezető után ismét egy power metal stí­lusgyakorlat következik, amit a Deep Purple-ös ősrock riffel felvezetett, Whitesnake hangulatú nóta követ. Nos, a hibátlan teljesí­tmény okozta eufóriát aztán a lemez végére még fokozni is sikerül: egy 25 perces, többtételes mini metal szimfóniával, egy palettán felvillantva mindazon "szí­neket", "melyekkel a festő megfestette ezt a csodás képet".

Pontszám: 10