Royal Thunder: CVI

írta Tomka | 2013.03.17.

Megjelenés: 2012

Kiadó: Relapse Records

Weblap: http://www.facebook.com/RoyalThunderMusic

Stílus: Rock

Származás: USA

Dalcímek

Értékelés

Slash nyilatkozta nemrég, hogy megváltozott a rockzene: ma már nem készülnek igazi albumok. Olyanok, amik többek a rajta sorakozó dalok összességénél. Amiket nem lehet slágerekre lebontani, és egyesével adagolni gyorsfogyasztásra, hanem egyben kell hallgatni, összességében befogadni. Mivel egy trendet kritizált, nyilván igaza van, de mint minden igazság, ez is részleges. Igenis vannak ilyen albumok – és még csak nem is a prog.rock konceptlemezekre gondolok. Ilyen például a ’CVI’ is. Szimpla rockzene, a ’70-es évek tövéről metszve. Ha akarjuk, hívhatjuk retronak: ott lapul benne a nagy ősök tisztelete, a blues-rock forrásvidékéről sarjadt az ihlet, mikor Josh Weaverék hangjegyekbe öntötték érzésvilágukat. De a ’CVI’ nem áthallásos zene, amikor azon gondolkodunk, mire is emlékeztet az adott dal. A Royal Thunder dalaiban keverednek a minőségek, összefonódnak hatások, amiket korábban nem pakoltak ilyen nyíltan egymás mellé. Mintha a Pink Floyd játszana grunge-ot: van valami folyamszerű, hipnotikusan túlnyújtott a ’CVI’-ben, miközben minden a nyersességről, a csiszolatlanságról szól.

Progresszív zene, aminek köze sincs a hangszerkavalkadjával csilingelő, de amögött szimpla, egyszerű igazságokat valló (neo-)progrockhoz. 6, 7, 8, 9, 10 perces számok, amik bluesos témákból és pőre rock ’n rollból épülnek fel, de közben ott kaszál a doom metal is a maga bárdolatlan nagyságú riffjeivel. A ’CVI’ azonban nem halmozza a témákat, hanem elgondolkozik rajtuk: mintha csak felsorolná, hogy mi jut eszébe az alapmotívumról, amiből blues-monstrumait fakasztja, de nem úgy, hogy egymás után hányja az ötleteit. A szokottnál kétszer hosszabb dalok epizódjai mindig szervesen kapcsolódnak az előzőhöz, leitmotivumokat szőnek az elkalandozások után, és a végén mindig keretbe foglalják a számot.

„Szerencsére” a ’CVI’ korántsem tökéletes. Ami azt illeti, könnyű rajta fogást találni: a második félidő már nem olyan izmos, mint a nyitány. Néha tényleg túljátsszák a dolgot, s akaratlanul is belopja magát oda egy kevésbé emlékezetes téma, ahol az első három dalban csak taglózni tudtak, bármit is csináltak. De ez már csak dalszerzési gyakorlat és rutin kérdése: mégiscsak debütlemezről beszélünk, nyilván feszesebbre húzzák majd a dolgokat következő nekifutásra. S az is igaz, hogy a ’CVI’ tökéletlensége nem zavaró, hiszen maga a zene sem a hibátlanságról szól. A francba az élre vasalt rockzenékkel – legyen ott vér és verejték és hamu és por és agresszió és erő és düh és fájdalom és keserv és öröm. Csak legyen érzés, nem várt buktató és éles kanyar a sok kiszámított dallam helyett.

A ’CVI’ egy egész kis világ, önmagába zárva, a befogadójára várva. Van benne melódia is bőven: Mlny Parsonz blues-boszorkány telehintette nyugtalanító dallamokkal. Rekedtes, litániába illő fogalmazásmódja szövi tovább azt a pszichedéliát, ami beborítja a Royal Thunder levegőjét. Megkísért és megtör, kétségbe ejt és bezúz, elvarázsol és delejez. Tökéletesen megérti magát Josh Weaver és Josh Coleman gitárosokkal, akik töretlen lazasággal váltanak felajzott hard rockból üvöltő bluesba majd magába forduló grunge-ba és süllyedő doom metalba és mindettől félrelépő progresszióba. A Royal Thunder kétarcú zenéjét is a gitárosok definiálják, hiszen egyszer egy LSD-színű szivárvány felé nyújtózkodnak a riffjeik, s lazán ténferegnek ujjaik a skálán, máskor viszont marcona arccal, szigorúan fegyelmeznek. A ritmusszekció sem unatkozik, Lee Smith dobos magányos farkasként szereti önállósítani magát, nem éri be azzal, hogy csak alapozzon a többieknek. Parsonz pedig amikor szeretné, kiléphet a reflektorfénybe Joshék mellé, s Weaverrel együtt szövögeti összetett terveit.

Rögtön a nyitó Parsonz Curse-ben a két Josh és Parsonz együtt adja meg a mély alaphangot. Az első három szám egyébként annyira jó, hogy simán aranylemezbe kéne foglalni. Köztük is akad egészen hosszú dal, de ezekben minden tökéletes: változatos, dinamikus, s közben istenesen súlyos. Shake and Shift – ennél jobban nem is lehetne jellemezni a zenét, ami megráz elemi erejével és folyton alakot vált egy örök megújulásban. Ennyire beszédes a zenekarnév is: elegáns és lenyűgöző, amit ezek a srácok művelnek, de a hangsúly azon van, hogy a menny végig dörögjön. S ez ugyanúgy igaz a fojtogató Drownra vagy a záró Black Water Visionre. Meg a többire. De azokról már nem mondok semmit. Fedezze fel mindenki magának.

Pontszám: 9