Year of the Goat: Angels' Necropolis

írta Tomka | 2013.02.12.

Megjelenés: 2012

 

 

Kiadó: Ván Records

Weblap: http://www.facebook.com/yearofthegoat

Stílus: Okkult rock

Származás: Svédország

 

Zenészek
Thomas Sabbathi - ének, gitár Per Broddesson - gitár Don Palmroos - gitár Fredrik Hellerström - dob Tobias Resch - basszusgitár Mikael Popovic - Mellotron, háttérvokál
Dalcímek
01. For The King 02. Angels' Necropolis 03. Spirits of Fire 04. A Circle of Serpents 05. Voice of a Dragon 06. This Will Be Mine 07. I'll Die For You 08. Thin Lines of Broken Hopes
Értékelés

Most, hogy a Devil’s Blood feloszlott, még több kapu nyílhat ki a Year of the Goat előtt. A svédek ugyanis az atmoszférikus, pszichedelikus okkult rocknak ugyanazt a válfaját istenítik, mint a holland Lemouchi-testvérek. Csak ők nem az ősmetal dinamikáját szövik bele az ikergitáros harmóniákkal túladagolt dalaikba, hanem a gót és az indie rock popularitását. Igen, az ’Angels’ Necropolis’ dallamosabb és fülbemászóbb, mint a Jess and the Ancient Ones debütmunkája, ami minimum szentségtörés lehet a Lucifer-követők körében. De ez nem volt mindig így. Az okkult rock a ’60-as évek végén a tábortűz-pattogós, csoportos éneklésekre invitáló brit folk-rock mezején fogant: ha meghallgatjuk a Coven vagy a Black Widow korai litániáit, bizony határozottan popos dallamokra számíthatunk. A mostanában felfutott és a Ghost vagy a The Devil’s Blood által népszerűsített okkult rock teljesen más esztétikát követ, mint a különböző „sátánista” black/death metal bandák. Míg az extrém metal zene túlburjánzásával a gyűlölet, a düh vagy a kirekesztettség érzései találtak maguknak megfelelő agresszív szimbolikát, addig az „újhullámos” okkult bandák ékesszóló, dekoratív zenéjükkel az áhítat, a hódolat, és az összetartozás érzületét közvetítik.

A fénytelen, borús atmoszféra, valamint a letisztult, harmóniadús zene termékeny ambivalenciájából táplálkozik a Year of the Goat is. Stílusukat már a 2011-es ’Lucem Ferre’ EP-vel definiálták, amely mesterien egyensúlyozta ki a melankóliában ázott melódiákat a szikár, puritán riffekkel, és nagyjából a Sabbath Assembly ’Restored to One’ és a Devil’s Blood ’Time of No Time Evermore’ c. lemezeinek keresztmetszetébe rajzolta be a zenekart. A szerkesztésmód most is hasonló, vagyis egy lemeztelenített, pörgősebb dalt egy elmélkedősebb, sokperces prog-pop szám követ, és ez a kettősség kifejezetten jól áll a bandának. Az amúgy meglehetősen lágy húrokat pengető Thomas Sabbathi énekes-gitáros szerencsére most sem felejtette el néha berekeszteni hangját, így aztán hiába került némi bombaszt az énektémák közé, azért inkább a kopár-szomorú hangulat, mintsem a halleluja-szellemiség dominál. Az ’Angels’ Necropolis’-szal szemben csak egy kifogás emelhető: néha tényleg túl puhán játszanak, de amíg ilyen fenséges gitárakkordokra húzzák fel a refréneket, addig bánja a fene.

Már a For The King nyitányától, vagy a magasztos címadótól kezdve olyan masszív az atmoszféra, hogy vágni se lehet, s miközben a hangzásra felkent retro-smink egyfajta időtlen érzetet kölcsönöz a megszólalásnak, a három gitáros (!) legalább annyit bókol a Wishbone Ash vagy a Thin Lizzy zenészei, mint a fényhozó előtt. A lemez túlcsordul a kiérlelt, velős gitárjátéktól, amiben a dinamikus tempóváltásoknak, a felzokogó szólóknak és a tömör, jókötésű riffeknek egyaránt bérelt helyük van. Thomas Sabbathiék ugyan csak véletlenül kalandoznak el névadója, a Sabbath fenségterületére, és elborultabb pillanataikban is kitartanak a rockzenénél, ám ha arról van szó, ők is fel tudnak pörögni. Az A Circle of Serpents például begyorsított, monoton alapokra húzott gót punkrock sláger, az I’ll Die For You a korai ’70-es évek hard rockjában gyökerező, klasszikusan riffközpontú szerzemény, míg a This Will Be Mine tapadós dallamainak húzásával kerget áhítatba.

Az ’Angels’ Necropolis’-t a bő lére eresztett darabok koronázzák meg, amikben a gitárosok korábban nem említett hatásaikat is megvillanthatják. Egy bluesos belassulás, egy doomosan kísértő téma, vagy enyhén progos témaváltás mindig kéznél van, és ezekben a dalokban Mikael Popovic mellotronja is nagyobb teret kap. Az Angels’ Necropolis és a Thin Lines of Broken Hopes perfekt zeneművek, amik egyenesen az okkult rock megüresedett trónusa felé repítik a Year of the Goatot. Habár az underground netes sajtó által az egekbe hype-olt kislemezek ígéretét gyakorta nem tudják beváltani a zenekarok (megszenvedte ezt a Devil’s Blood is), az ’Angels’ Necropolis’ ugyanolyan hathatós és hangulatos, mint anno a ’Lucem Ferre’ volt. Ami már önmagában is szép teljesítmény.

Pontszám: 8.5

Legutóbbi hozzászólások