Time Requiem: Optical Illusion
írta garael | 2006.11.18.
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
A progresszív neoklasszikus színtér zenészeiről nekem mindig a Shaolin kung-fu showműsorok szereplői jutnak eszembe, kik gyönyörű mozdulatokkal, csodálatos akrobatikával, rendkívül látványosan képesek a közönség állát a gravitációnak áldozni , ám a bemutatott, megkoreografált gyakorlatok a valós harc folyamán csak igen korlátoltan alkalmazhatóak: a szépségben eltűnik a harc lényege, az átütő erő és a hatékonyság-a zenére vonatkoztatva pedig az élvezhetőség és azonosulni tudás. Szerencsére Andersson mesternek testvércsapatával, a Space Odyssey-el sikerült legutóbb megtalálni azt az arany középutat, mellyel a virgás beborulások elég teret hagytak a dallamoknak, jóllehet ebben egy másik nagy mágus - a Black Sabbath - segített igen odaadóan, néha már a lopkovári gaztettére kényszerítve az eltévelyedett ifjoncot. Miután meghallgattam a Tears Of The Sun-t - és megírtam róla a kritikát - kíváncsian vettem elő a Time Requiem lemezét: vajon sikerült e ismét a kényes egyensúly felállítása, s ha igen, milyen eszközökkel. Abban biztos voltam, hogy a "black sabbathi időutazás" még egyszer nem fog előjönni, jóllehet eddig a két együttes párhuzamos síneken robogott a színtér állomásai között, ám arra, amit végül is tapasztaltam, megmondom őszintén, nem nagyon számítottam. Andersson fogta magát és a neoklasszikus birodalom mellé odacsapta a musical-ek és filmzenék - egyébként a barokkos díszítésektől nem idegenkedő- ezerszínű királyságát, mely aktus végül is felszabadította a progresszivitás matekos béklyójában szenvedő megjegyezhetőség szellemét. Jóllehet a kezdő szám is filmzenés introval indul, melyhez a dallam ad némi movie érzet többletet, ám a következő The Talisman már maga a neoklasszik metalba oltott musical. A dallam verzéje akár valamelyik Webber műből is jöhetett volna - melyet a szinti csilingelő hangja csak még jobban kihangsúlyoz, - a refrén pedig a Balance Of Power legszebb időszakait idézi. Apropó, az énekes, Göran Edman hangja egyébként az említett prog.-power együtes jelenlegi dalnokát idézi - sajnos a gépies dobsound is. A filmzenés hangulat az Optical Illusionban sem szorul vissza, mely önmaga is egy mini-rockopera, visszatérő részekkel, s a részeket összekötő billentyű akrobatikával. Szerencsére az ismétlődő refrén Ariadné fonalaként vezeti a hallgatót a dallamok labirintusában, a gitáros szólói józanul nincsenek Malmsteen-i egomán hosszúsággal megáldva. A The Ashen Soul egy keményebb kötésű, hagyományosabb speed nóta, némi korai Dream Theateres beütéssel, az Ocean Wings lírai kezdése ellenére hirtelen vágtába csapó gonoszkodásában speedbe reinkarnálódva pedig a musicales dallamok is visszatérnek. A Creator In Time csodás orgonafutamai után egy igencsak "malmsteenes" dallam bontakozik ki, amit jóllehet, már hallottunk néhányszor, mégis szívesen végigpörgetünk újból a hallójáratainkban. Kissé játékosabb riffekkel indul a Miracle Man, itt végre elszakadnak a malmsteen-i orgiától, s visszaásva a gyökerekhez némi blues feelinget csempésznek a gitárszólókba, hogy aztán a zárásban ismét visszatérjenek a megszokott kerékvágásba: billentyűbrillír, roham és Webber mester alkotói szellemének jótékony kísértése.
Legutóbbi hozzászólások