Sylvan: Sceneries
írta Hard Rock Magazin | 2013.02.03.
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
Két évvel ezelőtt véletlenül futottam bele egy internetes rádiót hallgatva az A Kind of Eden című dalba. Hihetetlenül tetszett ez a gyönyörű dal, akkor éreztem ilyet utoljára, amikor először hallottam a Riverside I Believe című számát. Semmit nem tudtam a német Sylvan zenekarról (igazából az RPWL és a Soul Cages voltak eddigi német progresszív zenei élményeim), pedig az említett dalt tartalmazó ’Posthumous Silence’ c. albumuk már az ötödik volt a sorban. A hamburgi zenekar 1999-ben jelentette meg első lemezét, a ’Deliverance’-t, és azóta folyamatosan adják ki jobbnál jobb albumaikat, tavaly pedig fel is léptek a német loreley-i progresszív rock fesztiválon többek között a Katatonia, a Flower Kings, és a Spock’s Beard társaságában.
A ’Sceneries’ 2012 elején jelent meg, öt dal tizenkilenc tételben, kilencven perc feletti játékidővel. Ez elsőre lehet, hogy durván hangzik, de ha az ember rászánja az időt, akkor ezek a „Tájak”, melyekre elkalauzol a zenekar, bőségesen kárpótolják a hallgatót. Míg a korai kiadványaikon ritkán kúsztak tíz perc fölé a dalok, itt a legrövidebb is tizenöt percre rúg, de olyan észrevétlenül rohan az idő zenehallgatás közben, hogy mire észbe kapok, már az utolsó tételnél tartok.
Akik erről a zenei utazásról gondoskodnak, egytől egyig mestereik a hangszereiknek, és olyan eleganciával vezetik elő ezeket a dalokat, ami teljesen egyedülállóvá teszi őket. Mindig annyit adnak ki a kezükből, amennyi épp kell, hogy befogadhatóak legyenek a futamok, megjegyezhetőek a refrének. Marco Glühmann énekes hátborzongatóan énekel, hol mélyebben, hol magasabban, egy érzelmi hullámvasúton vezeti végig a hallgatót. Ha valakihez hasonlítanom kellene, akkor Daniel Gildenlöw orgánumát lehetne felhozni viszonyítási pontként. Matthias Harder dobos és Sebastian Harnack basszusgitáros alkotják a ritmusszekciót. Mint az óramű, telt mély hangok, a basszus rengeteg dallamot hoz, hangulatot kölcsönöz, amit gyönyörű cin- és tökéletes dobjáték egészít ki. Jan Petersen felel az összes gitárrészért, akitől soha nem tolakodó, gyönyörű akkordmeneteket vagy fifikás riffeket hallhatunk, melyek ragyogóan egészítik ki Volker Söhl fergeteges billentyűjátékát - nem ritkán mintha kérdezz-felelek-et játszana a két hangszer.
A lemez sokszínűségét a Farawell To Old Friends c. szerzemény jellemzi a legjobban. Két akusztikus gitárral kísérve énekel Marco, majd egy sötétebb szinti hangra kúszik be egy Alice in Chains szerű borult riff és egy nagy ívű refrén. A második fejezet egy lakodalmas résszel indít (de még ez is nagyon jó, és ha belegondolok, az Amorphis Cares című nótájába is simán belefért), amit egy középtempós Dream Theatert idéző rész követ. Ez már megalapozza a harmadik tételt, ami talán az album leggyorsabbja, egy sötét szinte doom riffel indul, majd egy igazi zenei örömünneppé kiteljesedő hangszerpárbajjal zárul, hogy aztán az ötödik tétel egy csodálatos lírával zárja le a ’Sceneries’-t.
Legutóbbi hozzászólások