Majesty: Thunder Rider

írta MMarton88 | 2013.01.15.

Megjelenés: 2013

Kiadó: NoiseArt Records

Weblap: http://www.majesty-metal.de/

Stílus: Heavy metal

Származás: Németország

Dalcímek

Értékelés

A Manowar egy intézmény. Rengeteg hithű rajongóval és elhivatott fanatikussal... akik közül páran önmaguk is szeretnének Eric Adams-ek, vagy Joey DeMaiók lenni. Az egyik legismertebb ilyen imitátor a finn Terasbetoni vezér Jarkko, de némethonban is akadnak hasonló legények, akik egyike Tarek „MetalSon” Maghary, a Majesty vezére. A Majesty leginkább a „Németország válasza a Manowar-ra” szlogen révén lett ismert a 2000-es években, ki is adtak négy nagylemezt, melyekkel noha a világot nem váltották meg, azért pár szimpatizánst szereztek maguknak. Többek közt jómagamat, hisz noha az eredetiség mindig is hiánycikk volt Majesty-ék felé, az tagadhatatlan, hogy a dallamaik nem rosszak, és a jól ismert paneleket egészen pofásan sikerült egymás mellé rakosgatniuk. A 2000-es évek második felében aztán néhány tagcsere után leigazoltak a srácok DeMaióék mellé a Magic Circle istállóba, felvették a Metalforce nevet, és... megtanulták, hogy Joey-val üzletelni nem igazán kifizetődő. Így hát rajongás, meg elhivatottság ide vagy oda, hét év után ismét Majesty néven, egy újabb kiadónál készítettek lemezt a srácok. Mivel zeneileg ezúttal sem távolodtak el nagyon példaképeiktől, akarva-akaratlanul is elkezdtem összehasonlítani a ’Thunder Rider’-t a ’Lord of Steel’-el... s noha a Manowar korábbi munkái számomra továbbra is etalonnak számítanak, ezúttal bizony visszanyalt nekik a fagyi.

Nincs itt semmi újdonság kérem szépen, ez már megint egy olyan lemez, aminek minden egyes hangját, dallamát hallottuk már, ráadásul még a Linda Démon is megmondta, hogy ez a zene elavult, gáz, meg lejárt. Szóval aki unja a sablonos, klisés, idejétmúlt heavy metalt, az kerülje el messziről. Különös módon engem mégis kellemesen elszórakoztat. Tizenegy, pofonegyszerű nóta, akad pár duplázós vágta, néhány középtempós döngölde, van itt giccses ballada, meg minden, ami belefér. De ami a legfontosabb, hogy van itt pár baromi jó dal, amelyik könnyen rögzül az agyadban, és segít kikapcsolódni, meg amúgy is feldobja a napodat. Tarek persze hangi adottságot tekintve messze nem Eric Adams, meg a többi zenész sem számít világklasszisnak, de hát nekem nem hiányzik, hogy mondjuk a Young and Free-ben valami ennél bonyolultabbat összegitározzon valaki, meg az sem, hogy Warlords Of The Sea-t valaki szétsuttogja vagy szétsikoltozza. Személyes kedvenc a Metalliator, Raise The Beast duó. Érzésem szerint a melódiák ezekben a dalokban a legerősebbek, de mindegyik dal fogós, dallamos, könnyen megszeretheti őket az ember.

Ami miatt viszont egy fél pontot mégiscsak le kell vonnom, az a végtelenül gagyi szövegvilág. Tudom én, hogy a true metal nem az agysebészetről vagy a filozófiáról szól, de komolyan mondom, hogy sírva röhögtem fel többször is, mikor először hallgattam meg az albumot... azt hiszem mindennek van határa, de a „The demons are calling a beast just been born / A hybrid of mankind and steel...” szintű förtelmeket még egy Battle Beast/Wizard klónborzalom sem tudná alulmúlni. Tucatjával sorakoznak emellett a hasonlóan magasröptű gondolatok... de hát aki értelmet keres, az olvasson verseket, vagy kvantummechanikát, aki meg szórakozni akar, hallgasson heavy metalt. Így tesz többek közt Sven a Wizardból, Hannes a Kissin’ Dynamite-ból, Mat Sinner a Primal Fearből, Patrick Fuchs Ross The Boss mellől, Andreas Babushkin a Paragonból, és Marta a Crystal Viperből, és együtt éneklik Tarekkel a záró Metal Union himnikus sorait.

Pontszám: 7