Tiamat: The Scarred People

írta Edeneye | 2012.12.15.

Megjelenés: 2012

Kiadó: Napalm Records

Weblap: http://www.churchoftiamat.com

Stílus: Pszichedelikus rock/doom metal/dark rock

Származás: Svédország

Dalcímek

Értékelés

Lépten-nyomon azt hallani, ha a sajtóban az ember a Tiamat zenekar nevével találkozik, hogy az 1994-es 'Wildhoney' lemez volt a csúcs, a ’97-es 'Deeper Kind of Slumber' még tulajdonképpen rendben is lenne, viszont az ezt követő következő lemezek nyakig süppedtek kommersz dark rock mindent elnyelő posványába. Érdekes, amikor jó tíz évvel ezelőtt megismerkedtem velük, éppen azt a két albumot kedveltem meg tőlük (a 'Skeleton Skeletron'-t és a 'Judas Christ'-ot), amelyeket a metal-sajtó igyekezett a sárba taposni és a földbe döngölni. Sohasem értettem, miért kell vajon egy lemezt mindig valamihez képest megítélni? Tény, hogy a Tiamat az állandó metamorfózisok zenekara: a kezdeti atmoszférikus black metalból, a doom-death-en át a pszichedelikus dark rockig számtalan irányba elkalandoztak. Ezt persze lehetne rosszul is csinálni, lehetne az invenció hiányából adódóan rossz és fáradt dalokat írni, a Tiamat esetében azonban megítélésem szerint korántsem ez a helyzet! (Hasonlóan például a Paradise Lost „depeche mode-os" korszakához: amikor gyakorlatilag az egész metal sajtó máglyára való eretnekekként kezdte őket kezelni.) Tény, hogy a Tiamatnak is vannak gyenge pillanatai, egyik-másik lemeze valóban laposabb kicsit, de vajon melyik, közel huszonöt éve a pályán lévő zenekar nem mondhatja ezt el magáról?

Az új album, a 'Scarred People' egy kifejezetten múltidéző darab: Johan Edlund és cimborái érzésem szerint még sohasem kerültek ennyire közel a már említett „csúcskorszak” hangulatvilágához. Valószínű, hogy a Tiamat már sohasem fogja újból feltalálni a spanyolviaszt, ettől függetlenül szerintem teljesen korrekt ez az új lemez. A szokásos recept még mindig nem válik unalmassá: kicsit doomos, kicsit dark rockos, de alapvetően nagyon pszichedelikus dallamörvényének, borongós szövegvilággal és hangulattal kiegészülve. Ami változott az előző lemezhez képest: Edlund most teljesen hanyagolja azt a „rekedtes” éneket, amellyel kissé erőltetetten próbálkozott – ezzel együtt a (pszeudo)black metalra hajazó hangszeres villantásokat is. Az egy-két pörgősebb, már-már „dark diszkóba” illő megmozdulást leszámítva (mint amilyen a 90-es évek party gothic-ját megidéző Sisters-hatású nyitó nóta, a Love Terrorists vagy a Thunder and Lightnening), az egész lemez csendes és lassú mederben csordogál. Az a sötét és ábrándozó atmoszféra, amely mindig is jellemző volt a Tiamatra, most hatványozottabban jelen van, mint bármikor. Persze nem mindenki fogékony erre a zenére: sokak szemében kissé „maszatosnak” vagy rosszabb esetben jellegtelennek, unalmasnak tűnhetnek Edlund szerzeményei. Sokan hiányolják a változatosságot, a „szenvedélyt”, az igazi keménységet.  

A mindig is jelen levő Pink Floyd hatások egyébként talán még sohasem voltak ennyire nyilvánvalóak: a Radiant Starban vagy még inkább a Messinian Letterben Edlund a „Wish You Were Here” vagy a 'Dark Side of the Moon' világát idézi meg. Egyébként az egész lemezre jellemző egyfajta „retro” megfogalmazás – gondolok itt elsősorban a 70-es évek elejének hallucinogén „gombafelhőben” úszó kísérleteire, de például még a King Crimson neve is beugorhat –, és ami miatt még nekem a lemez szimpatikussá válik: egyáltalán nem érezhető rajta semmiféle megfelelési kényszer. Szerintem sokkal rosszabb lenne, ha Edlundék erőltetetten próbálnának valami olyasmit létrehozni, amely egyszerűen elmúlt, és amihez nem lehet csak úgy visszatérni. Külön kiemelném még a záró szerzeményt, a The Red of The Morning Sunt. Igazi Tiamat; lassan építkező, zongorával megtámogatott, egyszerre távolságtartó és szenvedélyes, az embernek olyan érzése támad tőle, mintha egy kabinjában haldokló űrhajós szemszögéből vizsgálná az egyre távolodó földet. Talán még Major Tom szelleme is ott kísért valahol ebben a sötét, rideg és elhagyatott világűrben.

Pontszám: 7.5