Kid Rock: Rebel Soul
írta Hard Rock Magazin | 2012.11.23.
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
Az elmúlt pár évet nézve Kid Rockról igazán nem mondható, hogy az ideje java részét pihenéssel töltötte volna: a ’Rebel Soul’ szinte napra pontosan két évvel a ’Born Free’ után jelent meg. Azon a lemezen hősünk összeszedte az Államok déli életérzésének a legjavát, beolvasztva stílusába a country-n és southern rockon át a bluesig mindent. Persze, aki ismeri a munkásságát, az jól tudja, hogy ő az az előadóművész, akit nem lehet beskatulyázni, mert minden lemezén valami új stílussal próbálkozik. Mielőtt a kilencvenes évek végén berobbant volna a ’Devil Without A Cause’-zal, főleg a rappel próbált sikeres lenni, megvadítva azt néhány gitártémával, de az 1994-es ’Fire It Up’-ra már egész vállalható rockos témákat is szerzett. Ezután viszont a tradicionálisabb rock felé fordult, ami mostanra stílusának fő csapásirányát jelenti. Az idei ’Rebel Soul’-t úgy reklámozták be, mint a régi zenei világhoz való visszakanyarodást – de még mielőtt mindenki eret vágna, hogy emberünket újra elkapta a rap-őrület, már most megnyugtatok mindenkit, hogy erről szerencsére szó sincs!
A nyitó Chickens In The Pen kezdése kicsit mégis a régi időket idézi, azonban ahogy a dal beindul, inkább újra a déli mezők, és pajták jutnak eszembe... Érdekes párosítás, kb. mintha a ’Devil Without A Cause’ és a ’Cocky’ lemezek találkoznának a ’Born Free’-vel. A dal hangulata is meglepően vidám, ami az egész albumra is jellemző: míg Kid Rock az előző korongra felírta az élet okozta csalódásokat és szomorúságokat is, itt szerencsére inkább a vidám, bulizós dolgokat helyezte előtérbe. Remek példája ennek a 3 Catt Boogie, a ’Rebel Soul’ Rock Bottom Bluesa – erős gitártémákkal, a zenei képletet színező női kórussal, és táncra perdítő hangulattal. Természetesen a kötelezően laza, autózós dalok sem maradhattak le a korongról: ilyen a címadó, amit leginkább egy nagy teherautó hátsó platóján ülve tudnék a leginkább átérezni. A Celebrate ezzel szemben már egy southern-country orgia, rock n’ rollos felízzel: a ’Rebel Soul’ fejrázós-motoros himnusza. Tiszteleg is később a nagy rock ’n roll zenészek előtt Kid Rock: a Mr. Rock n Roll a lemez egyik csúcspontja, melyben a rock királyaira (Little Richard, Bill Haley, Chuck Berry) és a műfaj alapvetéseire (Good Golly Miss Molly, Rock Around The Clock) való kikacsintások is hallhatóak. A dal mondanivalója pedig nagyon időszerű: mentsük meg a rock ’n rollt, mert a mai népszerű zenék, amik a rádióból és a médiából szólnak, lelketlen muzsikák, amik soha, de soha nem fognak felérni a nagy tehetséges rock ’n roll zenészek műveivel! Ha már csak azt veszem alapul, hogy Little Richard debütáló lemeze 1957-ben (!) jelent meg, és még mindig népszerű, és itt van Kid Rock is, aki róla ír dalt, akkor miről beszélünk? Kérdem én: hol lesznek a mai popzenék 55 év múlva? A téma tehát nagyon találó, a zenéről nem is beszélve, mert ezt hallgatván már legszívesebben az asztalon táncolna az ember!
Ám az alapvetően a rock-vonalon mozgó lemezen egyéb stílusú próbálkozások is megférnek. A szerelem sötétebb oldaláról szóló, utánozhatatlan hangulatú The Mirror például úgy indul, mintha egy Depeche Mode-dal: ez az első szám, ami szomorkásabb, és az egész szám valami egészen új Kid Rocktól, és azt kell mondjam, nagyon jól sikerült. Ahogy a szám kiteljesedik a gitárszólóval, az megér egy misét. A Cucci Galore viszont már Kid Rock régi stílusát idézi: nem rossz, de egyszerűen nem illik ide. Még egyet botlik a lemez a Let’s Ride-dal, amivel már kissé sok lesz a stílusváltásból, hiszen néha olyan érzése lesz az embernek, mintha különböző stílusú lemezeket hallgatna. Különösen élesen kijön ez a Cucci Galore, Redneck Paradise daloknál, utóbbi ugyanis már a címében is hozza a „South Forever” érzést. Ez leginkább „a déli vidéki bulik a pajtában" érzést kelti a hallgatóban, ami szintén nagyon jó aláfestés bulizáshoz és sörözéshez. A lemez zárása visszafogottan kanyarodik el a country felé, a Cocaine and Gin bárhangulatú balladájával, valamint az ugyanezt a vonalat képviselő Midnight Ferry-vel. Ám a két kakukktojás dalt (Let’s Ride, Cucci Galore) és az albumhoz nem passzoló borítót leszámítva egy újabb nagyszerű Kid Rock-lemezzel gazdagodtunk, hiszen a többi dal a saját stílusában nagyon jó – kíváncsian várom, hogy a következő albumon mivel fog meglepni minket a detroiti fenegyerek.
Legutóbbi hozzászólások